Cím: Harcolni fogok a tisztavérűekért, hogy megtanuljam, hogyan harcoljak ellenük

Írta: Island
Anime/manga: Vampire Knight, Vampire Knight Guilty
Szereplők: Kiryu Zero, Yuki, Kuran Kaname, Winter
Párosítás: Zero x Yuki, Kaname x Yuki, Zero x Winter
Korhatár: nincs
Jellemzők: drámai
Figyelmeztetés: szókimondó szövegek, szexuális utalások
Megjelenés: 2009. május 18.

Eddigi fejezetek száma: 8
Legfrissebb fejezet felkerült: 2009. október 7.

Befejezett: nem
 
Rövid előzetes: Mindketten tudták, hogy eljön a nap, amikor útjaik újra keresztezik egymást. Vámpírok és emberek sorsa függ attól, hogy a Kuranok meg tudják-e nyerni szövetségesüknek a szakadár vámpírvadászok együttműködését. Mindkét fél érdeke, de talán egyik fél sem látja be. Vajon a régi érzelmek közül a kötődés vagy a gyűlölet az erősebb, és vajon felül írja-e a józanságot a hajdani sérelmek felett érzett harag?

Tudnivalók: Tizenöt év telt el azóta, hogy Kuran Kaname Kiryu Zero segítségével eltette láb alól túl sokat lábatlankodó bácsikáját. A Vámpírvadászok Szövetsége továbbra is békét keres a vámpírokkal és uralkodóikkal, a Kuran családdal. Zero ezt nem tudja elfogadni, és rajta kívül más vadászok is úgy érzik, itt az ideje félretenni a "mérsékelt reformokat". Zero vezetésével néhányan (köztük maga Yagari, és néhány kimagaslóan tehetséges fiatal vadász) kiválnak a szövetségből, beveszik magukat a Cross Akadémia hajdani birtokára, és saját kódexük szerint végzik munkájukat. Az erőviszonyok azonban sokat változtak. Olyan veszélyek leselkednek rájuk, valamint minden emberre és vámpírra, amiről fogalmuk sincs, és aminek legyőzéséhez minden erőre szükség van. Különösen a tisztavérűekére, és az egyetlen vámpírvadászéra, aki sikerrel veheti fel a versenyt egy tisztavérű ellen.

A fanfictiont Heise egyik remekül sikerült képe ihlette. (Lásd itt.) Island a tizenöt évvel idősebb (tehát 32-33 körüli), és a vadászok közt kicsit elvadult Kiryu Zerót látta meg benne. Talán furcsának fogjátok találni a tetovált arcú, piercingekkel teletűzdelt, loboncos, "botrányosan öltözködő" Zerót, de Island szerint a karakterben nagyon is benne van egy efféle kiteljesedés lehetősége.

Disclaimer: This fanfiction is inspired by one of Heise's artworks. We don't claim the original or any of its copyrights as our own, we use the picture to illustrate the idea that inspired Island to write this story. Please support Heise and visit her gallery on DeviantArt.

* * * * *

1. FEJEZET

- Megállj, tisztavérű!

Yuki tudta, hogy ő az. Már azelőtt tudta, hogy meghallotta a hangját, és látnia se kellett. A szél száz méterekre elhozta a szagát, ő pedig ezer közül is felismerte volna.

- Mi dolgod van itt?

Az a hang... Még mindig fájt neki a keménysége. Oldalra fordította a fejét. Fegyver csöve nyomódott hátulról a tarkójához. A halk kattanás elárulta, hogy fel is húzták.

- Ne merj megmozdulni! Válaszolj!

- Üzenetet hoztam Kiryu Zerónak Kuran Kanamétól.

A "támadó" halkan, röviden felnevetett.

- Mi mondanivalója lenne Kuran Kanaménak Kiryu Zero számára?

- Azt csak személyesen Kiryu Zerónak mondhatom el.

- És mi van, ha nem érdekli?

- Azt hadd döntse el ő.

- Már eldöntötte.

Yuki lemondóan sóhajtott.

- Menj haza! Ne gyere ide többet!

A pisztolycső enyhén meglebbentette egy hajtincsét, amint elvették a fejétől.

- Várj! Hallgass meg! Segíteni akar.

- Segíteni? Nem kérünk egy tisztavérű segítségéből - csattant fel a jól ismert hang a háta mögött. Hányszor hallotta már! - Neked pedig nem kellene errefelé bóklásznod - folytatta sokkal lágyabban, de még mindig parancsolóan. - Kiryu Zero megöl, ha itt talál, Kuran Yuki.

- Ha akarta volna... már megtette volna.

Yuki lassan megfordult. Könnyű, térdig érő nyári ruhája kissé meglebbent a combjai körül. Emlékképek rohanták meg.

Egy fenséges épület ragyogó hajnali napfényben... Vakító kék ég... Egy fiú véres ingben... Mintha nem is az ő élete lett volna. Az a fiú, a véres ingben... Mennyi fájdalom és gyűlölet volt a szemében. Akárcsak most.

- Rég láttuk egymást, Zero.

Mennyi ideje is? Tizenöt éve. Sokkal többnek tűnt. Yuki eltűnődött egy pillanatig, hogy ő vajon mennyit változott. A vámpírok nem öregszenek.

- Nem elég rég. Bár úgy látszik, ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy elfelejtsd, mit mondtam.

Vajon ő is ennyire más lett?

- Pontosan emlékszem rá, mit mondtál.

- Akkor nem jöttél volna ide.

- Te nem bántanál engem.

- Nem? - A férfi fenyegetően megindult felé, majd elig egy lépésre megtorpant. - Ennyire biztos vagy benne?

Yuki nem volt biztos benne, de hinni akarta. Azt egyetlen pillantásból is fel tudta mérni, hogy aki előtte áll, az nem az a fiatal fiú, akinek azon a verőfényes reggelen hátat fordított.

Elég volt ránézni... Magasabb volt, mint amire emlékezett, és a válla is szélesebb volt. A Hold fénye lágyan kirajzolta sápadt arcának szoborszerű vonásait. Ezüstszürke haja a derekát verdeste, és meg-megmozdult az arca és a válla körül az esti szélben. A füleiből szinte minden lehetséges felületen fülbevalók lógtak. A szemei vörös fényben izzottak, amitől Yukin a feje búbjától a lába ujjáig végigfutott a borzongás. A bal szemét tetovált minta keretezte, ami lefutott egészen az arca közepéig, a nyakán viszont már nem volt ott a bélyeg, amit a vámpírvadászok tettek rá.

A megjelenését sokan botrányosnak tartották volna. Yuki maga is hajlott némi megbotránkozásra, de nem látta alkalmasnak az időt, hogy ennek hangot adjon. Felső testén teljesen zárt, de áttetsző fekete dresszt viselt, ami alatt jól láthatóan kirajzolódtak definiált izmai (akárcsak a piercingek a mellbimbójában). A jobb vállát és karját pompás vért fedte, amiből több helyen pengék álltak ki. A csípőjén hasonlóan míves ezüstszínű övet viselt. (Olyan mélyen, hogy Yuki alig mert odanézni.)

Yuki látta, hogy Zero ugyanígy végigméri őt. Azon tűnődött, hány éves lehet. Talán harminc?

- Tudod, hogy ki vagyok. Tudod, hogy miért harcolok. Kik ellen. Mondd, tényleg annyira biztos vagy benne, hogy nem bántanálak? Csak egy okot mondj, hogy miért ne tenném.

Tizenöt éve számtalan okot tudott volna mondani. Hála. Bűntudat. Vezeklés. Szeretet. Vágy. Talán szerelem. Igen. Az is. Szinte izzott a vérében. De az akkor volt. Yuki nem mert volna fogadni rá, hogy ha most a vérét venné, ugyanezek az érzelmek rohannák meg. Nemcsak ők változtak meg azóta, hanem a világ is, amiben éltek.

"Az én világomban többé nincs helyed."

Mindkettejüké.

- Majd én mondok, Kiryu-kun.

Még az első szó sem hangzott el, a Bloody Rose már célra tartva várta, hogy a prédába marhasson.

- Kuran Kaname - sziszegte Zero a fogai között.

Yuki elképedt. Még ő sem hallotta, hogy a bátyja követte. A szagát sem érezte. Kaname lassan megindult feléjük. Szinte lebegett, mintha a lába nem is

érintenék a földet. Zero ujja megfeszült a ravaszon.

- Azért nem, mert pontosan tudod, hogy cafatokra tépnélek, és bezárnálak egy cellába, hogy felemésszen a vérszomjad tébolya. Csak te és az őrület. Míg világ a világ.

- Az pedig elég hosszú idő.

- Az bizony. Fogalmad sincs mennyire.

- Mert neked talán van.

- Igen. Nekem van.

Kettejük láttán Yukit furcsa deja vu kerítette hatalmába. 

- Már megint elfelejted, kivel állsz szemben, vámpír - mondta Kaname fenyegetően. - Nagyon kezd elegem lenni belőle, hogy viselkedni tanítsam a neveletlen E-szintűeket.

Zerónak láthatóan meg sem fordult a fejében, hogy leeressze a fegyvert.

- Nálunk így szokás "viselkedni" a tisztavérűekkel. Ha nem tetszik, teleportálj vissza szépen oda, ahonnan jöttél. Senki sem hívott ide. Azon kívül megfeledkezel valamiről: nem vámpír vagyok, hanem vámpírvadász.

- Ezt mondd azoknak, akiknek a vérét szívod!

Yuki kezdett aggódni.

- Kaname...

Zero a bal kezével előrántott egy másik pisztolyt, és egyenesen Yukira szegezte, miközben a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Kanaméról.

- Takarodj innen, és vidd a húgodat is, "vámpír"!

Kaname előrelendült. Zero habozás nélkül rálőtt. Yuki nem látta, hogy talált-e a lövés, csak azt, hogy Kaname belemélyeszti időközben tőrökké nőtt karmait Zero bal karjába.

Vérszag. Zeróé. És Kanaméé.

Yukinál betelt a pohár. Hát ezek egyetlen percet sem bírnak ki anélkül, hogy egymás vérét ne ontanák?

- Elég legyen ebből! - rontott közéjük. Zerót egyszerűen hátralökte, Kanamét pedig szerette volna visszakézből szájon vágni, de végül inkább őt is hátrébb taszigálta egy kicsit, és belépett kettejük közé, mielőtt még valamelyiknek eszébe jutna átnyúlni (vagy átlőni) felette.

Nem bájcsevegni jöttek. Nem is azért, hogy szívélyesen hátba veregessék egymást a viszontlátás örömére. Tárgyalni jöttek, nem acsarkodni. Ezzel a felesleges kakaskodással csak rontanak a saját esélyeiken. Mindketten.

- Kaname! Nem harcolni jöttünk. És egyáltalán, mit keresel itt?

- Csak nem képzelted, hogy egyedül a közelébe engedlek? Hogy megint a véredet szívja.

Zero maga elé köpött.

- Nem fogod fel, hogy egy tisztavérűvel állsz szemben, te szerencsétlen? Mégis mit gondolsz, mennyi esélyed van? - kiabált az arcába Yuki.

- Érdekes. Én azt hittem két tisztavérűvel állok szemben - vetette oda flegmán Zero.

- Ne merd még egyszer rászegezni azt a fegyvert! - vágott közbe Kaname. - Hogy mered megfenyegetni? Te, aki az életeddel tartozol neki.

- Nem tartozom semmivel se neki, se neked. Minden tartozásom leróttam, amikor kinyifantottam a bűbáj Rido bácsikátokat. Helyetted! Az ő vérével fizettem azért, amit tőletek kaptam. Kvittek vagyunk.

- Tőlünk? - kérdezte halkan Yuki.

- Te meg én sosem leszünk "kvittek", Kiryu.

- Hogy érted azt, hogy "tőlünk"?

- Ne gyere már megint ezzel tisztavérű arisztokrata dumával! Kezd ciki lenni.

Yuki csak most döbbent rá, hogy az alatt a néhány másodperc alatt, amíg a figyelme elkalandozott, a két hím megint veszélyesen közel került egymáshoz. De a dolog akkor sem hagyta nyugodni.

- Zero, hogy érted azt, hogy "tőlünk"?

- Nem érdekes - vágott közbe Kaname.

Zero hátrált egy lépést, kacéran karba fonta a kezét (jobbjában még mindig ott volt a felhúzott Bloody Rose), és felvonta a szemöldökét.

- Nem mondtad el neki, Kuran?

- Mit? Mit nem mondott el nekem? - érdeklődött zavartan Yuki.

- Mégis mit hittél? - fordult Zero Yukihoz. - Hogy menekültem meg az E-szinttől?

- Nekem azt mondtad... Az igazgató azt mondta, hogy a Vadászok Szövetsége...

Zero harsányan felröhögött.

- A Vadászok Szövetsége? Úgy látom a bátyád még mindig úgy kezel, mint egy kisgyereket. Igyekszik "megkímélni" téged az igazságtól, és folyton a sarkadban lohol, nehogy valami bajod essen.

Kaname megfogta Yuki karját.

- Menjünk Yuki. Illúzió volt, hogy szót lehet érteni vele.

Yuki nem hagyta, hogy Kaname maga után vonja.

- Nem! Kaname!

- Yuki!

- Nem megyek sehová. Azt a feladatot bíztad rám, hogy vegyem rá Zerót az együttműködésre, vagy legalábbis arra, hogy végighallgassa a tervünket. Ezért küldtél ide.

- Semmi baj, Yuki. Megpróbáltad...

- Nem.

Yuki kirántotta a karját Kaname kezéből.

- Biztos, hogy kellek a testvéri évődésetekhez? Jobb dolgom is lenne. Folytassátok máshol! - mondta Zero, miközben hanyagul lenyalta a kezéről a saját vérét.

- Zero, várj! Azért jöttem, mert beszélnetek kell egymással. Tudtam, hogy a bátyámmal nem állnál szóba, ezért jöttem én.

- És miből gondoltad, hogy veled szóba állok?

Yuki nagyot sóhajtva lehajtotta a fejét.

- Nem tudom.

"Beszélgessünk, mi? Mert azzal aztán minden meg van oldva."

"Egy arrogáns tisztavérű, aki kénye-kedve szerint játszik az emberekkel."

"Egy arrogáns tisztavérű..."

"...felkutatlak és megöllek."

Lehet, hogy tényleg elvetélt ötlet volt. De meg kellett próbálnia. Túl sok múlott rajta. Ezt Kanaménak is tudnia kell. Miért jött utána? Egyedül több esélye lett volna. Ha egyedül van, akkor Zero talán... Talán...

"Te és a te fajtád mindent elvettetek tőlem."

Nem. Kizárt. Zerónak minden oka meglett volna lelőni még mielőtt kinyitotta volna a száját. Vagy legalábbis megpróbálni.

- Vajon mit akarhat egy tisztavérű egy magamfajta neveletlen E-szintűtől? - fordult Zero Kanaméhoz.

Yuki meglepetten felkapta a fejét.

- Nem érdekes. Már látom, hogy semmi értelme - felelte Kaname.

- Kaname!

- Menjünk, Yuki!

Ez nem lehet igaz!

Már épp nekikészült, hogy valahogy maradásra bírja azt a csökönyös bátyját, amikor valami megütötte a fülét. Emberek.

Léptek zaját hallotta.

- Jobb, ha mentek - mondta Zero. - Nem rajonganak a tisztavérűekért.

Kaname elmosolyodott.

- Ettől most meg kellene ijednem?

- Nem feltétlenül. De ez az este már így is elég vacak, ne szarjuk el még jobban.

- Ahogy mondod.

A léptek egyre közeledtek. Yuki már látta őket. Úgy tucatnyian lehettek. Vadászok. Riadtan felnézett a bátyjára. Nem úgy nézett ki, mint aki menekülni akar. Vajon lesznek olyan vakmerőek, hogy rájuk támadjanak. Yuki nem akarta bántani őket. Sem őket, sem Zerót.

Néhány másodperc múlva vámpírölő fegyverek egész armadája szegeződött rájuk.

- Lövést hallottunk - mondta az egyikük, egy magas nő, aki közvetlenül Zero mellett cövekelt le. - Ők sebeztek meg?

- Csak egy karcolás. Véletlenül a területünkre tévedtek, de már mennek is.

Yuki csak most látta, hogy a vállán ejtett sebekből már nem folyik a vér. Zero leeresztette a Bloody Rose-t, és jelentőségteljesen Kanaméra nézett. 

- Fegyvereket le!

A vadászok engedelmeskedtek. Mindenki leeresztette a fegyverét, de senki sem tette el.

Yuki tisztában volt vele, mekkora gesztus volt ez. Ha a vadászok megtudják, kik ők, itt vérfürdő lett volna. Menniük kellett. Kaname és Zero még mindig egymást bámulták. Yuki megfogta Kaname kezét, és maga felé húzta. 

- Tartsátok szemmel őket, amíg elhagyják a birtokot! - rendelkezett Zero, majd hátat fordított nekik, magához húzta a mellett álló nőt, és erősen szájon csókolta.

Yuki lesütötte a szemét, majd megfordult és elindult arra, amerről jött. Kaname szorosan mellette. Néhány vadász kicsit messzebbről követte őket. Csak műsor volt az egész. Egy szempillantás alatt eltűnhettek volna innen, ha akarnak. Yuki pontosan tudta, Zero miért mondta a vadászainak, hogy kövessék őket, és Kaname is tudta. Üzenet volt nekik, kettejüknek: úgy menjetek el innen, mint két "közönséges" vámpír, aki véletlenül a területünkre tévedt.

Csak egyszer nézett hátra. Zero őt nézte, tekintetük egy hosszú pillanatra egymásba fonódott. Ajkai néma szavakat formáltak: "Ne gyere ide többet!"

2. FEJEZET

A két testvér szótlanul lépdelt egymás mellett kéz a kézben. Már jóval maguk mögött hagyták a Cross-birtokot, de valamiért úgy tűnt, Kaname nem akar sietni. Okos lépés volt Zerótól, hogy ott alakította ki a szakadárok főhadiszállását. Az a birtok már korábban is olyan volt, mint egy erőd, de most, hogy közel százhúsz vámpírvadász védte - köztük maga Zero, aki akárhogy is nézzük, a származásából és vámpír mivoltából adódóan a legerősebb vámpírvadász volt, akit valaha a hátán hordott a Föld - gyakorlatilag bevehetetlen volt. Nem a falai miatt. Azokon Yuki is gond nélkül átjutott, és nyilván a vadászok nagyon is tisztában voltak vele, hogy ez még a legalantasabb vámpírnak sem okoz gondot. Az a hír járta, hogy a vadászok aktiválták az összes vámpírelhárító varázslatot, ami hajdan a birtokot védte, sőt újakat is telepítettek. Yuki csodálkozott is, hogy egybe se futott bele. Tisztavérű lévén nem sokat árthatott volna neki, talán csak feltartóztatta volna.

Yuki azon a napon járt ott utoljára, amikor Ridót megölték. Hajnalban Kanaméval elhagyták a birtokot, és bár Yuki akkor még biztos volt benne, hogy hamarosan visszatérnek, végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzelték. Vagy legalábbis, ahogy ő elképelte.

Lopva a bátyjára sandított. Vajon ő így tervezte? Vajon előre látta, hogy ez lesz belőle? Vajon tudta, hogy egy napon azért térnek ide vissza, hogy egyezségre lépjenek azokkal, akik megszegték a vámpírvadászok legősibb törvényét és tisztavérűekre vadásznak? Vajon ő rendezte úgy, hogy Zero útja ismét keresztezze az övét?

Annak idején eldöntötte: megbízik a bátyjában. Függetlenül attól, hogy mit mond el neki és mit nem, hogy mibe avatja be és mibe nem, megbízik benne, és mellette áll. Fájdalommal vette tudomásul, hogy ez az elhatározás most megint megingott egy pillanatra. Miért nem mondta el neki, hogy annak idején az ő vére mentette meg Zerót attól, hogy beleőrüljön a vérszomjba?

Zero... Próbálta összeegyeztetni azt a képet, amit az emlékeiben őrzött róla azzal, amit most látott. A jóképű, széles vállú, hosszú combú Zero mindig is nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében (amire kiállhatatlan modorával csak rátett egy lapáttal - noha Zero biztosan azt hitte, hogy az ellenkezőjét éri el vele), de Yuki kénytelen volt beismerni, hogy az semmi volt ahhoz képest, ahogy most festett. Nyilvánvaló, hogy a fémek iránti rajongása sem csökkent. Yuki hátán végigfutott a hideg.

Vajon ki lehetett az a nő mellette? Yukinak nem volt alkalma alaposabban szemügyre venni. Csak annyit figyelt meg, hogy magas volt - alig tíz centivel alacsonyabb, mint Zero -, és testhez álló ruhája úgy tapadt a testére, mint egy második bőr. Érzéki, vad szépség volt olyan telt idomokkal, amilyenek neki sosem lesznek. Szomorúan vallotta be magának, hogy nagyon is illett Zeróhoz. Sokkal jobban, mint ő. De miért érzi emiatt ezt a különös, tompa nyomást a mellkasában?

Emlékezett a nő szagára. Szinte mellbe vágta, amikor a tekintetük egy pillanatra találkozott. Harag, félelem, irigység, bizonytalanság, agresszió, vonzódás, gyűlölet... Minden és mindennek az ellentéte. Megpróbálta egy érzelemmé összefűzni ezt az érzéskavalkádot, és próbálta kitalálni, hogy mi válthatta ki. Csak egyetlen válasz kínálkozott: féltékenység. Az a nő szerelmes Zeróba.

- Yuki!

Kaname hangja kizökkentette Yukit a töprengésből.

- Tessék.

- Haragszol, amiért utánad jöttem.

Nem kérdés volt, hanem kijelentés.

- Azt hittem, ez az én feladatom. Bízhattál volna bennem.

- Benned bíztam is. Benne nem bíztam.

- Te is tudod, hogy nem bántott volna. De ha igen, akkor is meg tudom védeni magam.

- Tudom. Ne haragudj.

- Nem emiatt haragszom. Arról úgysem tudlak soha leszoktatni titeket arról, hogy folyton meg akarjatok védeni - csattant fel Yuki, de elharapta a mondat végét, amikor rádöbbent, mit mondott. Tudta, hogy Kaname is észrevette, bár nem mutatta. - Azért haragszom, mert ha nem bukkansz fel, akkor lett volna esélyünk tárgyalni velük. De ti inkább egymás torkának estetek.

- Megfenyegetett téged.

- Na és? Zero mindig is hirtelen haragú volt, de tőled több fegyelmet vártam volna.

- Igazad van - felelte kisvártatva Kaname. - Ez a tacskó valahogy mindig kihoz a sodromból. De ez nem számít. Akkor sem jutottunk volna dűlőre vele, ha nem vagyok ott.

- Ebben nem lehetsz biztos. Nem lehetsz mindenben ilyen biztos. Te mondtad, hogy mindig akadnak váratlan fordulatok, amivel nem lehet előre számolni. A kérdés csak az, hogy a javunkra tudjuk-e fordítani őket. Én a javamra tudtam volna fordítani azt, hogy megfenyegetett.

Kaname megtorpant, és gyengéden a kezei közé fogta Yuki arcát.

- Felejtsd el! Semmi értelme. Vannak más lehetőségeink.

- Most már csak más lehetőségeink vannak. Hála neked.

- Yuki, Kiryu gyűlöli a tisztavérűeket. Téged sem fog újra szeretni.

- Én nem azt akarom, hogy szeressen, csak meg akarom óvni azokat, akik fontosak nekem, és ő segíthetett volna.

- Gondolod, hogy segített volna?

- Igen. Mert kivételesen közös az ellenségünk.

- Neki mi is ellenségei vagyunk.

Yuki úgy érezte, itt az ideje, hangnemet váltani.

- Tisztavérű vámpírhercegnő vagyok. Szerinted nem tudtam volna meggyőzni egy E-szintűt, hogy működjön együtt velünk?

Kaname Yuki füle mellé hajolt.

- Ó, dehogynem. Hidd el, ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy meg tudnád győzni. De inkább szállok szembe egymagam az egész világgal, semmint hagyjam, hogy bármilyen "magasztos cél" érdekében Kiryu egy ujjal is hozzád érjen.

- Kaname!

- Ahhoz nem kell, hogy szeressen!

Az út hátralevő részét szótlanul tették meg a rejtekhelyig. Amikor rájuk csukódott a szobájuk ajtaja, Kaname ledobta magáról a véres ruháját, majd finoman megragadta a húgát és magával húzta az ágyra. Yuki odanyújtotta neki a nyakát. A Bloody Rose okozta seb még egy tisztavérűn sem gyógyul be vér nélkül. A karján találta el és elég csúnyán belemart. Azóta is szivárgott belőle a vér. Yuki abból is tudta, hogy fájdalmas lehet, mert Kaname máskor hosszasan csókolgatta, nyalogatta a nyakát - legtöbbször szeretkeztek is - mielőtt a vérét vette, most azonban rögtön beleharapott. Mohón szívta a vérét, és mint mindig, Yukit most is magával ragadta a gyönyör teli örvény. Ujjait a bátyja selymes, hullámos hajába fonta, és lehunyt szemmel hallgatta, ahogy Kaname halkan nyögdécsel a vérétől. Vérszomja hamar alább hagyott. Kissé oldalra fordította a fejét, hogy visszahúzza az egyik szemfogát, csak a másikat hagyta még a bőrében, hogy ne gyógyuljon be, de már nem szívta, csak a nyelvével lenyalogatta, ami pontszerű sebből kifolyt. Sokáig maradtak így, aztán Kaname eleresztette és a vállgödrébe temette a fejét. Yuki elszundíthatott egy rövid időre, mert amikor ismét kinyitotta a szemét, Kaname már nem volt mellette. Riadtan felült. Nem szokta így magára hagyni.

- Itt vagyok, hercegnőm.

Yuki megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Csak nem képzelted, hogy itt hagylak?

Az ágy végében ült anyaszült meztelenül, tökéletes testén már nyoma sem volt a korábbi sérülésnek. Yuki még ennyi év után is elpirult kissé, ha így látta.

- Örülök, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rád.

Naná, hogy észrevette. Majd pont ő ne venné észre.

- Ugye tudod, hogy a tiéd? A vérem is és a testem is. Akarod?

Persze, hogy akarta. Nem volt a világon csábítóbb, delejezőbb látvány, mint egy tisztavérű vámpír, amint felkínálja magát a szerelmesének.

3. FEJEZET

Zero a régi prefektusi szobájában ücsörgött, szokása szerint a padlón. Ezt a szobát használta, mióta a vadászaival birtokba vette az akadémia épületeit. A többiek igyekeztek a legszebb, legfényűzőbb szobákat elfoglalni - noha a hajdani luxus az elmúlt évtizedek alatt erősen megkopott -, nem kellett civakodni, volt belőlük épp elég. Cukkolták is Zerót miatta, hogy visszaköltözött a hajdani, puritán szobájába. Őt azonban valahogy megnyugtatta.

Az akadémia - a hajdani akadémia - vízre épült komplexuma még mindig fenséges látványt nyújtott. Az idő persze elvégezte a munkáját, de a pompás stukkók, fa- és kőburkolatok, szépen kidolgozott díszítések, ha megkopva is, de még megvoltak. De Zero nem ezért döntött úgy, hogy itt rendezi be a főhadiszállását. Az ok épp az volt, hogy vízre épült. Minden oldalról védhető volt, ha kellett. Azon túl pedig tisztában volt vele, hogy az akadémia területe egy labirintus a föld felett ugyanúgy, mint a föld alatt. Amikor annak idején ide került, és prefektus lett, hónapokig tartott, mire kiismerte magát az épületek és melléképületek zegzugaiban, és akkor a föld alatt még nem is járt. Az évek során viszont Cross fokozatosan egyre többet mutatott meg nekik. Amikor visszajöttek, Zero még emlékezett a lejáratokra, a csapdákra, és heteket töltött azzal, hogy a föld alatti komplexum általa nem ismert részeit feltérképezze.

Az emlékek előtt bezárta az elméjét, és gondosan eldobta a kulcsot.

Most viszont, hogy látta Yukit és Kanamét, az emlékek nem kopogtattak többé türelmesen, nem várták, hogy ajtót nyisson nekik (na, arra várhattak volna), hanem szó nélkül betörték a bezárt ajtót. Zero nem tudta többé útjukat állni, és a rázúduló emlékek szinte letaglózták. Úgy érezte mozdulni sem tud a súlyuk alatt.

"Ölj meg!"

- Yuki - suttogta maga elé. Kényszerítenie kellett magát, hogy kimondja a nevet, mert minden porcikája tiltakozott ellene. Évek, talán évtizedek óta egyszer sem mondta ki. Nem engedte meg magának, hogy kimondja.

Kopogtak az ajtaján. Nem válaszolt.

- Zero, bent vagy?

Winter hangja volt.

- Hja.

A lány minden további kérdés nélkül benyitott. Csoda, hogy egyáltalán megkérdezte, bent van-e. Általában se szó, se beszéd beviharzott a szobájába. Zero általában nem bánta.

Bevágta maga után az ajtót, és megállt Zero felett csípőre tett kézzel.

A közelsége még ilyen állapotban is hatással volt rá. Régebben magára zárta volna az ajtót, és nem engedte volna be. Régebben egyedül szeretett harcolni a démonaival. Csak magának akarta őket, mint egy féltékeny szerető. Ilyenkor mindenkit kizárt az életéből, a tudatából és a szobájából. Winter pedig jött, látott... és berúgta az ajtót. Elmondta mindennek, aztán amikor Zero ki akarta dobni, egyszerűen elkezdte levenni a ruháit, mire Zero arról is megfeledkezett, hogy miért zárkózott be a szobájába. Legalábbis egy időre. Winter olyan volt neki, mint az alkohol. Ha eleget kapott belőle, nem kellett emlékeznie. Amíg vele volt, a démonok nem gyötörték. Nem fértek hozzá. Erre már az első együttlétük alkalmával rájött, és ezzel ki is alakult a függőség, a többi meg már jött magától. A vér.

Felemelte a fejét, tekintete lassan siklott végig a lányon a bokájától felfelé. A dekoltázsánál nem jutott tovább. Azok a mellek... Zerónak még ennyi idő után is mindig belesajdult az ágyéka, ha csak meglátta. Ha a felsője csak egy centivel szűkebb, kibuggyantak volna a ruhájából. Máris érezte, hogy a démonok távolodnak, visszakúsznak a vértől mocskos homályba.

- Téged aztán szépen helybenhagytak azok ketten - mondta a lány.

Zero már lemosta magáról a vért, de a sebei még nem zárultak össze teljesen, és a nadrágja is csupa vér volt.

- Csak az egyik.

- A pasi? Vérzett, amikor elment.

- Meglőttem.

- A másik?

- Meg sem mozdult.

- Nem értem. Miért nem ketten támadtak? És egyáltalán kik voltak ezek?

- Már mondtam. Két kóbor macska, akik nem tudták, hogy ez itt a mi vackunk.

- Mindenki tudja, hogy ez a mi vackunk.

- Hát ők nem tudták - emelte fel Zero a hangját.

A nő fél térdre ereszkedett Zero két lába közt, keményen megragadta az állát és a szemébe nézett.

- Lehet, hogy a többiek megeszik ezt a dumát, de én pontosan tudom, hogy egy közönséges vámpír - vagy akár kettő - a közeledbe se jutna, nemhogy megsebezzen. Kik voltak ezek?

Zero félrecsapta a kezét.

- Menj és kérdezd meg őket, ha ennyire érdekel!

- Ezek nem véletlenül tévedtek erre. Akartak valamit.

- Lehet. Nekem nem mondták.

Winter megadóan felsóhajtott.

- Mélyek a sebeid.

Zero tekintete a nő nyakára siklott. Semmit sem kellett mondania. A szeme színe mindent elárult. Mindketten tudták, hogy azok a sebek nagyon lassan gyógyulnak be, hacsak... Hacsak...

Winter leoldotta a fényes kristályokkal kirakott vastag bőrpántot a nyakáról. Alatta több pontszerű sebhely virított. Zero Winter tarkójára csúsztatta a kezét, és belemarkolt az ébenfekete hajba. Ugyanabban a pillanatban éles penge villant a nyakánál. Még hozzá sem ért, a mágiája máris szívni kezdte az életerejét.

- Nem adom ingyen.

Zerónak már régen nem voltak ezzel kapcsolatban gátlásai. Ha éhes volt, evett, mint bárki más. Nem fordult elő túl gyakran, akkor is inkább a szenvedély vitte rá, nem a vérszomj. Ma már csak nevetett hajdani önmagán, akit mardosott a lelkiismeret-furdalás, amiért fájdalmat okoz a harapásával. Ha tudta volna, milyen élvezetet okoz, amikor egy vámpír foga az ember (vagy akár vámpír) bőrébe mélyed... Zero hamar rájött, hogy az emberek és alantasabb vámpírok vére csak a szomját csillapítja. Ha megharapott valakit, még ma is ugyanaz a kéjes gyönyör járta át, mint kezdetben - ez nem változott -, de a vér maga nem sütötte ki az érzékeit, nem pumpálta tele azzal az erővel, ami mintha minden szívdobbanásnál ki akart volna robbanni belőle. A vérszomj tébolyát - úgy tűnik - sikerült végleg maga mögött hagynia. Legalábbis addig, amíg súlyos vérveszteséget nem szenved. A sebei elég súlyosak voltak, de még most sem annyira, hogy rátört volna az őrült vérszomj. Azért éhes volt, persze. A teste tudta, hogy ha vért kap, meggyógyul, tehát vért akart. Winteré pedig jó ízű volt. És nemcsak a vére. Most csak erre akart gondolni.

Zero finoman arrébb tolta a pengét, és a másik kezével a hajánál fogva maga felé rántotta a lányt.

- Még sosem maradtam adósod.

- Tudom.

4. FEJEZET

Hajnalban felriadt. Furcsán kipihentnek érezte magát. Szokatlan érzés volt. Éjjel kettő előtt sosem feküdt le - olyan magától értetődően járőrözött minden éjjel a birtok területén, mintha még mindig prefektus lenne -, így reggelente általában elég későn keveredett elő a szobájából. Az ereiben folyó erős vérnek köszönhetően gond nélkül kint tudott lenni a napon akár egész nap, de attól még nem esett jól neki. Persze nem hagyhatott mindent napnyugta utánra. Vámpírvadász volt, a vámpírok pedig nappal gyengék. Ostobaság lett volna, ha ezt nem használják ki.  Eltartott egy ideig, hogy kitapasztalja, mikor tud a leghatékonyabban harcolni ellenük. Igaz, hogy nappal gyengék, de nappal ő is gyengébb volt. Éjszaka erősebb volt, de az ellenfelei is erősebbek voltak. Viszont nem volt egyedül. A társai mindig alapos felderítőmunkát végeztek, pontosan feltérképezték a célpont erősségeit és gyengeségeit, ami alapján el lehetett dönteni, hogy mikor célszerű felvonulni ellene. Kivéve persze, ha valamelyik vérszívó meglepte őket. Mint tegnap este.
Tegnap este... A fenébe. Mit akarhat tőle Kuran Kaname?
Nem akart erre gondolni. Szeretett volna gyorsan visszamenekülni Winter mámorító testének menedékébe. A karjába akarta venni, hozzásimulni, hallgatni, amint válogatott disznóságokat suttog a fülébe, mert addig sem kell a saját gondolatait hallgatnia. A lány békésen szuszogott mellette. Hosszú fekete haja szétterült a párnán, és Zero ezüstfehér tincsei közé keveredett. Közelebb húzódott hozzá, a teste olyan gyorsan reagált, mintha nem is töltötték volna együtt az éjszakát. Aztán meglátta a nyakán a két friss sebecskét.
Finoman végighúzta rajtuk az ujját. Hiába. Nem gyógyultak be. Tekintete a saját vállára siklott. Az ő sebei viszont nyomtalanul eltűntek. Várta, hogy rátörjön a bűntudat érzése, de nem tört. Úgy tűnt, ez a régi jó barát végleg elhagyta. A szemétláda. Mióta elment, már az önmarcangolás sem volt a régi.
Tudta, hogy a lány sokáig fog aludni. Jóval többet ivott belőle, mint amennyit ilyen alkalmakkor szokott. Nem aggódott. Winter még sosem ájult el attól, hogy ivott belőle. Jól kialussza magát, majd néhány napig még a szokásosnál is sápadtabb lesz, de ennyi. Ha felébred, nem fog tántorogni, ugyanolyan erős lesz, gyönyörű és félelmetes, mint mielőtt megharapta. Eleinte nem értette miért könnyebb neki Wintert megharapni, de ahogy telt-múlt az idő, és a lány egyre gyakrabban kötött ki az ágyában - a vére meg a szájában -, rájött, mi az oka: amikor beleharapott nem a tehetetlen, törékeny báránykát látta a gonosz ordas farkas karmaiban, hanem egy másik farkast, aki ugyanúgy ragadozó, mint ő maga. Még álmában sem tűnt ártalmatlannak. Ártatlannak igen, de nem ártalmatlannak.
Hogy mit érzett iránta? Zero legalább saját magának elismerte, hogy nem tudna válaszolni a kérdésre. Ha neki kellett volna nevén neveznie a dolgot... a kapcsolatot kettejük között, akkor alighanem a "menedék" szót használta volna. Ebben nem volt semmi lekicsinylés, semmi kihasználás. Szerette volna, ha csak a vére köti hozzá. Minden annyival egyszerűbb lett volna. Volt egyszer ezzel kapcsolatban egy vitájuk, ami sajnálatos módon olyannyira elfajult, hogy az "ajtócsapkodásnak" az egész vadászcsapat fültanúja volt (illetve valószínűleg még a szomszédos város is). "A vérem? Szóval csak a vérem, mi? Nem emlékszem, hogy akár csak egy csepp vérem is folyt volna, amikor először leszoptalak! Valahogy nem rémlik, hogy közben a véremért rimánkodtál volna!" Pontosan tudta, hogy ez azóta szállóige a kis "falkájában". Csak előtte nem merik mondani a szarháziak.
Odakint már világosodott, Zero pedig tudta, hogy úgysem tud visszaaludni, Wintert pedig nem akarta felébreszteni, úgyhogy inkább feltápászkodott. Megszokásból magával húzta volna a takaróját, de nem sikerült. Winter nemcsak a sajátját, de az övét is maga köré tekerte. Mintha méltatlankodva fel is mordult volna kicsit álmában, amikor Zero megpróbálta elhúzni a "zsákmányt".
- Jellemző - dörmögte maga elé. - Ha ötöt hoznék még ide, reggelre akkor sem maradna nekem egy se.
Kénytelen volt meztelenül odacaplatni a csaphoz. A szobában elég hűvös volt. Nem mintha fázott volna. Érzékelte ugyan a hideget, de a hőmérsékleti szélsőségek nem zavarták annyira, mint az embereket. Hideg vízzel megmosta az arcát, majd a tenyerébe engedett egy kicsit, és hátrasimította vele a haját. Kivételesen megnézte magát a tükörben, hogy még egyszer szemügyre vegye az éjszakai sérüléseit, pontosabban a hűlt helyüket. Halvány bőrpír sem jelezte már, hogy néhány órával korábban csontig tépték a vállán a szöveteket. A szeme ismét ametiszt színű volt, eltűnt belőle a vérszomj vörös ragyogása.
Megfordult, hogy megkeresse a lerángatott ruhák kupacai közt a sajátjait, de ahogy egyenként felszedegette őket, hamar belátta, hogy jelenlegi állapotában egyik sem alkalmas arra, hogy betöltse a rendeltetését, úgyhogy inkább a szekrényből öltözött föl.
Semmi kedve nem volt lemenni a szobájából, tudta, hogy a társainak kérdései lesznek. Jogos kérdései. Neki pedig nem akaródzott válaszolni. Az éjszaka még le tudta rázni őket azzal, hogy gyógyulnia kell, de most már mindenki látni fogja, hogy ez megtörtént, és Zero eléggé ismerte őket ahhoz, hogy tudja: az első adandó alkalommal elő fogják hozni a témát, ugyanúgy, mint korábban Winter. Őket sem etethette sokáig a "kóbor macskák" dumával. Egyelőre annyiban hagyták a dolgot, de az éjszaka biztos végiggondolták az eseményeket, és nagyon is megvolt a magukhoz való eszük. Kinek több, kinek kevesebb, de nem voltak hülyék. Ha azok lettek volna, Zero nem tűrte volna meg őket maga mellett. Ráadásul volt köztük egy-két vén dörzsölt róka (valójában a banda nyolcvan százaléka idősebb volt, mint ő), akiknek nyilván azonnal lejött, hogy valami sántít a macskás történetében.
Nehéz menet lesz. Ki kell találnia valamit, valami féligazságot, amibe belefér az a két "kóbor macska".
 

5. FEJEZET

Yuki tudta, hogy Kaname mérges lesz, ha megtudja, márpedig meg fogja tudni, mert ha sikerrel jár, az azt jelenti, hogy Zero hajlandó szóba állni velük. Sikerülnie kell. Mégis, megremegett a gyomra, ha arra gondolt, mit fog szólni Kaname. "Miért tartok tőle? Hiszen a bátyám. A vérem. Nem fog megpofozni, mint Aidót." Legalábbis remélte. Más alapja nem volt, csak a remény, mivel ha jobban bele gondolt, még sosem helyezkedett szembe vele. Vitatkoztak ugyan (bár kettejük közül mindig csak ő emelte fel a hangját), de még sosem fordult elő, hogy ne engedelmeskedett volna a parancsának. Kérésének - ahogy ő fogalmazott. De most muszáj volt.

Kaname este megint elment valahová, de előtte még egyszer szóba került ez a dolog kettejük között.

- Az igaz, hogy sokkal erősebb, mint volt - mondta Kaname töprengve, amikor Yuki felvetette, hogy talán mégis szükségük lenne Zeróra és a vadászaira.

- Persze, hogy erősebb. Húsz éve mást sem csinál, csak vámpírokat öl.

- Nemcsak erről van szó. A vére is erősebb.

"Nem lehet, hogy a sajátodat érzed benne?" - tette fel a kérdést gondolatban Yuki, de hangosan nem mondta ki. Azzal győzködte magát, hogy aznap már eleget veszekedtek, de valójában még mindig feszengett, ha valamit számon kellett kérnie Kanamétól. Pontosan tudta, hogy Kaname úgyis kihúzza magát a válasz alól, ha nem akar válaszolni, és valahogy az volt az érzése, hogy erre most nagyon nem akarna válaszolni. Még élénken élt az emlékezetében, amikor a kitörölt emlékeiről kérdezte, és nem az volt az egyetlen eset.

Senkinek sem szólt, hogy elmegy. Egyszerűen kiosont a rejtekhelyről. Kaname megtiltotta neki, hogy egyedül elhagyja az épületet, úgyhogy már pusztán ezzel is elég nagy bajba keverte magát, de semmi szüksége nem volt Aido példabeszédére ("engedelmeskedned kell Kaname-samának") vagy Ruka megrovására ("hogy képzeled, hogy megszeged a szabályokat, amiket Kaname-sama a te védelmedben hozott?") - nem, most aztán tényleg nem kért belőlük.

Ismét este indult útnak, mint előző nap. Zero is vámpír, ő sem szívesen mászkál verőfényben, ha van más választása. A nappali őrséget biztosan a társai látják el. Vajon hogy jutott idáig vámpírként a vámpírvadászok közt? Yukiban már többször felmerült ez a kérdés azóta, hogy meghallotta, a Vámpírvadászok Szövetségéből Kiryu Zero vezetésével kivált egy kisebb csapat - ne szépítsük: az egész szervezet krémje -, és a szövetség direktíváit és elveit figyelmen kívül hagyva saját akciókba kezdet. És vajon ki eteti, ha szükséges? Rögtön annak a nőnek a képe villant az agyába. Gyorsan elhessegette.

Úgy suhant át a birtokon, mint egy árnyék. Megkereshette volna Zerót, ha koncentrált volna, a szaga biztosan elvezeti hozzá, de úgy döntött, inkább bevárja valahol, ahol jól el tud rejtőzni. Nem mintha tartott volna Zero bármelyik társától, de semmi kedve nem volt találkozni velük, hogy aztán egész éjjel a kérdéseikre válaszolgasson (már ha nem akarja bántani őket vagy nem akar egyszerűen eltűnni - jelen helyzetben egyik megoldás rosszabb volt, mint a másik).

Úgy tervezte, hogy felmegy a hajdani iskolaépület tetejére, ahonnan olyan remekül belátni az egész terepet, és észrevétlenül megbújik az árnyékban Talán nem kell sokáig várnia. Legalábbis ha bízhat a szokás hatalmában. Kisvártatva viszont azon kapta magát, hogy nem is arrafelé tart, hanem az igazgató régi háza felé. Már messziről kiszúrta a fényeket, sokkal messzebbről, mint egy ahonnan egy ember kiszúrta volna, és a hangokat is hallotta odabentről. Szerencsére időben észbe kapott, és nem ment közelebb. Talán megtehette volna, de nem akart kockáztatni. A szíve ilyen távolról is összeszorult.

Jó nagy ívben megkerülte a házat. Tudta, hogy nem téved el. Úgy ismerte ezt a birtokot, mint tulajdon a tenyerét. Szerette volna egy pillanatra kiterjeszteni az érzékeit, hogy megbizonyosodjon róla, Kaname ezúttal nem követte, de tartott tőle, hogy ha megteszi, a fivére érzékelni fogja, hogy keresi, és végül még ezzel buktatja le magát. Volt már rá példa. És ki tudja, talán még Zero is megérzi, hogy itt van. Yuki megbecsülni sem tudta, mekkora erővel, miféle hatalommal ruházta fel Zerót a vérük. Az övé és Kanaméé.

Mire észbekapott, már az istálló közelében járt. Vajon még használják? Átvágott a hajdani lovaglópálya felé. Annak idején itt szépen gondozott fűzfaliget volt. Hányszor írták itt Yori-channal együtt a leckét! Amikor beért a fák közé, a lélegzete is elakadt. A liget persze el volt vadulva, látszott, hogy jó ideje nem gondozza senki, mégis olyan volt, mint egy álombéli tündérkert.  A közepén apró épület állt, amiről sosem derült ki, mi célt szolgálhatott. Az igazgató úgy nevezte, "kápolna". Már akkor is romos volt, mostanra viszont teljesen befutotta a moha és a borostyán. A körülött álló szomorú fűzek alját régen gondosan egyenesre nyírták olyan magasságban, hogy egy ember kényelmesen elférjen alattuk, most viszont földig hajolt mind, ágaik úgy csillogtak a holdfényben, mint Zero haja.

- Milyen gyönyörű... - suttogta Yuki áhítattal, majd gyorsan beharapta az ajkát, mintha valaki rászólt volna, hogy hallgasson.

A szél meglebbentette a fűzfaágakat, és Yukinak egy pillanatra úgy tűnt, mintha látott volna valamit az egyik fa alatt. Közelebb ment, hogy megnézze, mi az. Az ágak sűrű, többrétegű függönyként vették körül a fa törzsét, és Yuki a törzstől nem messze észrevett egy kisebb halmot. A fa felőli végébe egy kard volt döfve. Pont úgy nézett ki, mint egy... Sír? Yuki nem emlékezett, hogy itt sír lett volna. Különös.

Közelebb ment, hogy megvizsgálja, de írást nem látott rajta. Csak egy csokor virágot. Nemrég lehetett ott, majdnem friss volt. Yuki csak a halványuló illatából érezte, hogy nem most szedték. A sír maga nem volt új, de egyértelmű, hogy valaki kijár ide. És az a kard... Az a kard...

- Megmondtam, már, hogy ne gyere többé ide!

Yuki nem rezzent össze. Csupán egy másodperccel előbb észlelte, hogy ott van, de ennyi idő is elég volt rá, hogy összeálljon a fejében minden részlet. A sír, a friss virág, a kard... Hát az ösztöne mégis elvezette oda, ahol biztosan találkozhatnak, és ahol biztosan nem fogja őket más megzavarni.

- És mégis mikor tettem én azt, amit mondtál? - mondta mosolyogva, még mindit háttal.

- Akkor legalább a bátyádra hallgathatnál. Nyilván ő is a lelkedre kötötte, hogy ne gyere ide. Legalábbis egyedül ne.

- Akkor úgy látszik, lassan neki is meg kell szoknia, hogy nem teszem mindig azt, amit mond.

- No lám. Ilyen hamar megkopott a hős varázsa?

- Varázsa? - kérdezte Yuki, miközben lassan szembefordult vele. - Azt hiszed, hogy valamiféle varázslattal tart engem maga mellett?

- Azon sem lennék meglepődve - felelte Zero.

Legnagyobb meglepetésére nem szegezte rá a fegyvert. A Bloody Rose ott pihent a hóna alatt a pisztolytáskában. A szeme sem szórt annyira szikrákat, mint előző este. "Tudta, hogy visszajövök" - gondolta Yuki. "Még az is lehet, hogy remélte."

Tisztán látta a sötétben, hogy Zero végigméri.

- Hova öltöztél így ki?

Yuki idegesen beharapta az ajkát. Mégse kellett volna ezt a ruhát felvennie. Túl kivágott meg minden.

Csak most vette észre, hogy Zero egy csokor virágot tart a kezében. Szerette volna gyorsan megragadni az alkalmat, hogy témát váltson, de rájött, hogy egy kicsit késő részvétet nyilvánítani. Még ma is előtte volt, hogy nézett rá Zero, amikor utoljára látta. Nem előző este, hanem azelőtt. Amikor Kanaméval elmentek innen.

Yuki akkor tudta meg, hogy Ichiru meghalt, amikor látta vértől mocskosan Zero karjaiban. Kaname sem tudta, hogyan halt meg. Lehet, hogy Rido ölte meg, bár senki sem értette, miért. Mondjuk Ridónak ehhez nem kellett különösebb ok. Közvetlenül vagy közvetve, de Zero egész családját Rido irtotta ki. Akárcsak az övét. Zero mégis őket gyűlöli.

Érezte, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán.

"A tisztavérűek sosem ejtenek könnyet mások előtt, Yuki-sama."

Ezt a szabályt sosem volt hajlandó a magáévá tenni. Ragaszkodott a könnyeihez.

- Sajnálom - suttogta maga elé.

- Sajnálod?

- Sajnálom, hogy végül a testvéredet is elvesztetted. Annyira sajnálom.

Zero idegesen csettintett a nyelvével, és félretolta Yukit, hogy odaléphessen a sírhoz.

- Sajnálod, mi? Ha tehetnéd, mindent másképp csinálnál. Ha tudtad volna, hogy engem mekkora veszteség ér, akkor biztosan egész másképp csinálsz mindent te is meg az átkozott bátyád is.

A hangjában nem volt semmi indulat. Olyan halkan és rezignáltan monda, hogy Yuki hátán futkosott tőle a hideg.

Zero leguggolt, levette a sírról a régi csokrot, és a helyére tegye az újat.

- Igen, sajnálom. Sajnálom, hogy így kellett alakulnia. Sajnálom, hogy a vámpírok harca ennyi fájdalmat okozott azoknak, akiket szeretek. Sajnálom, hogy ennek az egésznek én is a része vagyok. Bárcsak ne így történt volna! Bárcsak ne lennél vámpír, és bárcsak én sem lennék az! Bárcsak ne tekintenél az ellenségednek, és bárcsak ne lenne okod rá!

Zero nem szólt egy szót sem, és nem is nézett rá. Csak guggolt tovább az öccse sírja felett, ujjai görcsösen fonódtak az újonnan hozott a virágok szárára. Yuki semmi mást nem hallott csak a saját lélegzetét. Maga is meglepődött, hogy így kiszakadtak belőle az érzelmek. Ez a hely egyáltalán nem tett jót az önuralmának.

- Menj el vagy szétlövöm a fejedet. Tudom, hogy nem halsz meg tőle, de elég kellemetlen lesz, mert lassan gyógyul, és a szépfiú biztos megkérdi majd, hol szerezted - mondta ugyanazon az egyszínű hangon. - Ha még egyszer ide tolod a képed, esküszöm, megteszem.

- Miért nem most? Miért várnál tovább? Itt az alkalom? Kaname nincs itt. Senki sincs itt, aki megvédene, csak magam tudom megvédeni magam. Neked itt az egész csapatod. Kürtöld össze őket, együtt már biztosan elbírtok velem.

- Egyedül is elbírok veled.

- Nosza!

Zero felpattant a sír mellől, és egy lépéssel mellette termett.

- Azt hiszed, nem teszem meg?

- Azt hiszem.

- Nagyon rosszul hiszed!

- Igen? Akkor tegnap este miért titkoltad el a társaid elől, hogy tisztavérűek vagyunk? Miért intézted úgy, hogy gond nélkül elmehessünk?

- Inkább megköszönhetnéd.

- Meg akartam. De előbb mondd meg miért! Ha ennyire holtan akarsz látni, miért tettél úgy, mintha nem tudnád, kik vagyunk?

- Mert nem fogom végig nézni, amint a Kuran család halomra gyilkolja az embereimet. Ők nem vámpírok, és semmi közük a mi ügyünkhöz. Vadászok, akik történetesen ugyanazért harcolnak, amiért én, de ennyi. Találkoztak már néhány vámpírral. Tisztavérűekkel is. És megállták a helyüket. De fogalmuk sincs, milyen erő lakozik a bátyádban. És, ki tudja, talán benned is. Titeket csak én tudlak megölni, és egyszer meg is teszem. De én döntöm el, hogy mikor - zárta le Zero a témát.

- Hogy gyűlölhetsz ilyen elkeseredetten? Régen szerettük egymást.

- Hát most már nem szeretlek.

- Te meg én olyanok voltunk...

- Te meg én? - vágott a szavába Zero emelt hangon. - Sosem volt olyan, hogy te meg én. Igen, volt, hogy azt hittem, de tévedtem. Igen, régen szerettelek, de ez elmúlt, amikor beszennyezted a szádat Kuran vérével. A turbékolás véget ért még mielőtt elkezdődött volna. Ennyit a happy endről.

Fájt neki, amit Zero mondott. Akármi is történt, ő kincsként dédelgette életének azt a rövid idejét, amit együtt töltöttek. De Yuki tudta, hogy hazudik. Ha akkor múlt volna el, akkor alig egy nappal később nem csókolta, szívta, harapta volna olyan szenvedélyesen az ő "beszennyezett" ajkait. Sokáig nem engedte meg magának, hogy emlékezzen arra a csókra. Hagyta, hogy Kaname csókjai elnyomják az emlékezetében. Néha felszínre tört ugyan, de csak pillanatokra. Ha eszébe jutott, mindig tisztán érezte Zero csókjának ízét, a nyelvének érintését a szájában. Most is. Mintha csak az imént csókolta volna. Ott állt előtte ugyanúgy, ahogy akkor, kigombolt ingben, összekuszálódott hajjal, szemében vágyódó-vádló tekintettel. A jelen és a múlt összemosódott egy pillanatra a déjà vu-ben. Mintha újra a tizenhét éves Zerót látta volna maga előtt. Tényleg csak egy pillanat volt. El is múlt, amint pislogott egyet. Zero gyanakvó pillantása ráébresztette, hogy valószínűleg látványosan elkalandozott.

- Ha én beszennyeztem vele, akkor te is beszennyezted. Neked is adott belőle.

- Ezzel most megint arra akarsz kilyukadni, hogy tartozom nektek?

- Nem. Csak arra, hogy nem kárhoztathatsz érte, hiszen te is elfogadtad.

Zero felnevetett.

- Elfogadtam. Igen. Ha nem fogadom el, valószínűleg megőrültem volna.

- Én is. Te a vérszomjtól, én a rémálmoktól.

- Ugyan már! Mindig is bele voltál zúgva. Kaname-senpai így, Kaname-senpai úgy... Alig vártad, hogy megharapjon.

- Igazad van. Ha lett volna választásom, valószínűleg akkor is elfogadom. De a körülmények mellékesek. A tény, hogy mindketten elfogadtuk. Nekem is gyűlölnöm kellene téged emiatt?

- Gyűlölj, ha akarsz, kit érdekel. Jobb is lenne, ha gyűlölnél. Vagy talán féltékeny vagy, amiért rám pazarolta azt a drága vért?

Yukinál elszakadt a cérna. Olyan erővel ragadta meg Zerót az ingénél fogva, hogy ujjai alatt azonnal felfeslett a könnyű anyag.

- Én lennék féltékeny, amiért adott a véréből? A sajátomból adtam, hogy életben maradj, te féleszű! Hagytam volna, hogy Shizuka megharapjon, csak hogy megmentsen! És ezek után ezt vágod az arcomba?

Zerót láthatóan meglepte a kirohanás. Nem próbálta kitépni magát Yuki szorításából.

- Hálás vagyok neki, hogy adott belőle. Ha már az enyém nem menthetett meg, örülök, hogy az övé segített. Sajnálom, hogy nem mondta el. Nem tudom, miért tartotta titokban, de nyilván ugyanazért, amiért te. Tudom, te azt mondod, még mindig gyerekként bánik velem. Lehet. De nem baj. Amíg megóvja azokat, akiket szeretek, nem érdekel, miért teszi.

- Megóvja? Azt hiszed, azért tette, hogy megóvjon?

- Nem érdekel, miért tette - ismételte meg kicsit keményebben Yuki. - Életben maradtál.

- És az mentség minden gaztettre?

Yuki erre nem tudott felelni. Zero finoman megfogta a kezeit, és lefejtette a gallérjáról.

- Nos, akkor ne neki légy hálás.

- Mi?

- Nagyon jól tudod, hogy ha csak az én életem múlott volna rajta, sosem ittam volna a véréből.

- Ezt hogy érted?

- Nem érdekes. Az, akiért tettem, már nem létezik. Arról nem is beszélve, hogy...

Nem kellett befejeznie a mondatot.

"... én csak a te véredre vágyom, Yuki."

Csak most vette észre, hogy Zero még mindig fogja a kezeit. Önkénytelenül összébb szorította az ujjait, mire a nagyobb férfikéz is szorosabbra fonódott az övén. Vajon tényleg így fejezte volna be a mondatot? Vagy ez is csak emléktöredék volt? Elfogadná-e még a vérét, ha felkínálná neki?

- De most valaki más vére táplál - folytatta Yuki, mintha Zero ki is mondta volna, amit szerinte mondani akart.

- A vámpírok már csak ilyenek. Mások vérén élnek - felelte Zero szándékosan megnyomva a "mások" szót.

- Csak a vérről van szó?

- Tessék?

- Téged és azt a nőt csak a vér köt egymáshoz?

Yuki maga is meglepődött, hogy kimondta. Hogy a fenébe csúszott ki a száján?

- Közöd?

Zero elengedte mindkét kezét. Jól láthatóan meglepődött a kérdésen. Miért nem harapta le inkább a nyelvét, mielőtt megkérdezte? (Úgyis visszanőtt volna.) Kínos csend ült le közéjük.

- Semmi közöm hozzá. Ne haragudj - próbálta menteni a helyzetet Yuki, de közben a fejében valaki mindvégig azt kiabálta, hogy "hülye, hülye, hülye". Mégis mit hitt? Hogy Zero majd egyedül árválkodik egész életében? Miért ne lehetne barátnője? Miért ne lehetne akár felesége? Vagy gyerekei? Erre az utóbbi gondolatra összeszorult a gyomra.

Zero hátat fordított neki, és a szomorúfűz egyik ágával kezdett babrálni. 

- Táplálék - bökte ki Zero.

Letagadja. De vajon csak neki vagy saját magának is?

- Elég gyenge, de megteszi. Ritkábban van rá szükségem, mint hittem.

Yuki nem tudta, igazat mond-e, hogy tényleg nem tekinti-e másnak, mint táplálékforrásnak, de hirtelen megsajnálta az ismeretlen nőt. Ismerte a saját érzéseit, és emlékezett a hajdaniakra amikor még ő volt a "táplálék". Egy ember, egy nő senkinek sem adja oda a vérét "csak úgy". Az a nő szereti Zerót, és Zerónak ezt tudnia kell, hiszen a vére elárulja neki. És Zero? Ha ő is szereti, akkor csak neki hazudik. Ha viszont nem, akkor kihasználja.

- Nincs szükséged néhány korty erősebbre?

"Nem vagyok normális" - gondolta Yuki.

- Felajánlod nekem a véredet? Ennyire nagy gondban van a bátyus?

Na, tessék! Sikerült visszakanyarodni a kedvenc témájához. Nem baj, legfőbb ideje volt elterelni a témát az előbbi kellemetlen kérdésről. Remélte, hogy Zero lepattan erről a témáról, ha kicsit szapulhatja Kanamét.

- Csak a lehető legcélravezetőbb és legkevesebb áldozatot követelő megoldást keresi.

Yuki nem volt túl biztos a diplomáciai érzékében, de azt tudta, hogy nem szabad úgy beszélnie, mintha kényszerhelyzetben volnának. Talán nem is voltak abban. Hazudott volna, ha azt állítja, tökéletesen átlátja a helyzetüket, de annyit tudott, hogy kellenek a vadászok. Kellenek, de nem mindenáron. Az ő vére alighanem túl nagy ár lett volna Kanaménak.

- Elég érdekes fogalmai vannak a bátyádnak a legcélravezetőbb és legkevesebb áldozatot követelő megoldásról. Azt hiszi, a te véreddel rávehet valamiféle megegyezésre?

Yuki nem felelt.

- Szó sincs róla - folytatta Zero. - Nincs az a cél, amiért még egyszer hagyná, hogy a véredet vegyem. De nem érdekel, mit akar. Túl sokat vesztettem már az ő "legkevesebb áldozatot követelő" megoldásai miatt.

Szembefordult vele, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.

- Menj vissza hozzá, és mondd meg neki, hogy...

Yuki odalépett hozzá egészen közel, és elhúzta a nyakából a haját. Zerónak a torkára fagyott a szó.

- Na, mi lesz? Iszol a véremből, vagy tépjelek szét, hogy kénytelen légy?

Nem kellett odanéznie, hogy lássa a férfi szemében felizzó vérszomjat. Egy tisztavérű vére ellenállhatatlan kísértés volt. Még azoknak is, akik nem kóstolták, hát még azoknak, akik tudták, milyen érzés inni belőle. Yukiénak még Kaname sem tudott ellenállni, Zero pedig egyenesen esélytelen volt, ahogy bárki más is az lett volna. A tisztavérű hercegnő már majdnem bűntudatot érzett, amiért így tőrbe csalta. Majdnem.

Tudta, hogy ezen később még sokat fog gondolkozni. Azon, hogy mit akart ezzel, és miért akarta. Nosztalgiából? Féltékenységből? Kinek akart vele bizonyítani és mit? Neki, vagy saját magának? De most nem számított. Ezen ráér majd holnap gondolkodni. Most csak azt tudta, hogy érezni akarja, ahogy Zero szemfogai a nyakába mélyednek. Hallani akarta, ahogy nyögdécsel, miközben mohón kortyolja a vérét. Vajon más lesz, mint akkor volt? Egyáltalán miért érdekli, hogy más lesz-e?

Zero megragadta és magához rántotta. Egyik keze a tarkójára csúszott, belemarkolt a hajába, és hátrahúzta a fejét, a másik kezével pedig átfogta a derekát. Yuki lehunyta a szemét, és a hóna alatt átnyúlva átölelte a hátát. Az izmok megremegtek az érintésétől, aztán elernyedtek.

Mintha egy pillanatra hezitált volna, és Yuki attól félt, elhúzódik, de a vérszomj végül mégis győzött. A vérszomj? Vagy valami más? Érezte, ahogy felhasad a bőre, aztán a halvány bizsergést, ahogy a szövetek máris össze akarnak forrni a nyakán, de a húsába vájó fogak nem hagyják.

Zero letérdelt, és magával húzta, de a szája közben egy pillanatra sem szakadt el a nyakától. Ahogy lehuppantak, az egyik combja finoman Yuki két térdei közé simult. Aztán egy kicsit jobban.

Magába szívta az ismerős illatot, a hangokat. (Hát persze, hogy ugyanúgy nyögött.) Késztetést érzett, hogy végigsimogassa a hátát, a vállait, a karjait. Ez aztán tényleg felfedezésre váró újdonság volt. Már nem egy tizenhét éves fiú ölelte magához. Akkor is izmos volt, de szikár, már-már csontos. Mielőtt először megharapta, csakis a bátyjaként tekintett rá, annál jobban meglepődött azon, amit ott és akkor érzett, és azután mindig, valahányszor a vérét vette. Mert az érzelembarikádon - rémületen, bűntudaton, odaadáson - minden alkalommal átszűrődött valami homályos, megmagyarázhatatlan mégis a többinél sokkal kézzelfoghatóbb élmény: az, hogy milyen meleg és puha az ajka, milyen erős a keze, milyen lapos és kemény a hasa, és egyáltalán... milyen egy fiú teste. Igen, Zero volt az első ilyen élménye, és amíg meg nem harapta, észre sem vette. Utána viszont már nem tudta nem észrevenni. Ahogy most sem.

Amint elindult a keze felfelé a hátán, Zero torokhangon felmordult.

- Ne! - suttogta a nyakába - Mostanában nem így szoktam inni, és nem hiszem, hogy szeretnéd, ha úgy folytatnám, ahogy szoktam.

Nem tudta, pontosan mit akart ezzel mondani, mégis elpirult. Zero a vállgödrébe hajtotta a fejét, ajkai még mindig a nyakához értek, de már nem ivott. Gyorsan, szaggatottan lélegzett, és egyre szorosabban ölelte magához. Körülöttük néma volt a park, semmi sem mozdult, csak a szél lebbentette meg néha a fűzfa ágait. Yuki beletúrt a hajába, és nézte, ahogy a hosszú ezüstszürke tincsek kifolynak az ujjai közül.

Zero ismét megragadta a tarkóját, de most nem rántotta hátra a fejét, hanem az ujjait becsúsztatta a haja alá a nyakszirtjére. Yuki várta az újabb harapást, Úgy látszik, még nem volt elég neki. Nem baj. Már úgyis mindegy.

De nem ez történt.

Zero felemelte a fejét, majd megnyalta a saját ajkait, de olyan obszcénül, hogy Yuki szégyenlősen lesütötte a szemét. 

- Igyál! - mondta és oldalra hajtotta a fejét, majd a szabad kezével finoman a füle mögé simította Yuki haját, és a nyakához húzta.

A lány habozott.

- Gyerünk! - sürgette Zero, és még jobban magához húzta.

- Zero, nem szükséges...

- De igen, az. Igyál!

Amikor legutóbb - először és utoljára - ivott Zero véréből, a fiú érzései szinte letaglózták. Nem volt biztos benne, hogy újra el tudja viselni. Hogy tudni akarja-e. Vissza kellene mennie. Most. Vissza, oda, ahová tartozik. Kanaméhoz. Ott a helye, mellette. A tétovázás egy pillanatig ott lógott a levegőben kettejük között. Aztán a pillanat elmúlt, ők ketten pedig egymásba kapaszkodva átbuktak az eseményhorizonton.

6. FEJEZET

Winter ezt már nem látta. Otthagyta őket, amikor látta, hogy Zero a vérét veszi annak a vámpír nőnek. Nem akarta végignézni. Nem bírta volna. Esze ágában sem volt Zerót követni. Bár nem ő volt a soros, az előző esti események miatt úgy döntött, biztos, ami biztos, ő is kijön járőrözni (nem ő volt az egyetlen a vadászok közül, aki így döntött), és zajt hallott a tisztás felől, ezért gondolta megnézi. Bár ne tette volna. Azonnal felismerte az idegenben az egyik tegnap esti "kóbor macskát". Először azt hitte, visszajöttek, és már nyúlt a fegyveréért. Akármit is akartak előző nap, nem sikerült, és most újra próbálkoznak. De a másikat, a férfit nem látta sehol.

Halálos csendben körülnézett, aztán elmosolyodott a saját reakcióján. Ha itt őrködne a tisztás körül, akkor már rég rávetette volna magát. Beleszimatolt a levegőbe. Zeróé mellett tisztán érezte a másik vámpír szagát, de csak az övét. Ki akart rontani a tisztásra, hogy Zero ne egyedül álljon szemben azzal a vámpírral, de mielőtt mozdult volna, valami feltűnt neki. Valami nagyon nem stimmelt. Ezek ketten nem harcra készültek, hanem... beszélgettek. Nem hallotta miről, csak egy-egy szófoszlányt jutott el hozzá. Ezek szerint azok ketten nem véletlenül tévedtek ide előző este. Zeróhoz jöttek, csak valami félresikerült, és a pisztolydördülés összecsődítette a vadászokat. Ebből pedig egyenesen következik, hogy Zero nagyon is jó ismeri ezeket a "kóbor macskákat". Ha most felfedi a jelenlétét, az jó is meg rossz is. Jó, mert a vámpír még itt van, és Zero nem tudja letagadni. Rossz, mert akárhogy is fest a helyzet, még mindig mondhatja, hogy "épp menni készül", és ahogy tegnap sem árulta el, hogy dolga van velük, ma sem fogja. De mi dolga lehet velük? És ma miért jött a némber egyedül?

Winter úgy döntött, inkább megpróbál közelebb lopózni, és kihallgatni, miről beszélgetnek. Ha Zero előző este hazudott, ma sem számíthat másra. Csak így tudhatja meg, mi folyik itt. Úgy ismerte ezt a parkot, mint a tenyerét. Talán körbe tud osonni a romok mögé anélkül, hogy Zero meghallaná, onnan már biztosan ki tudja venni, miről folyik a diskurzus. Épp indult volna, de hirtelen földbe gyökerezett a lába. Zero magához rántotta a nőt, és a nyakára hajolt. Winternek pislognia kellett néhányat, hogy higgye is, amit lát. Nézte őket, és a döbbenet jeges kézzel szorongatta a gyomrát. Önkéntelenül a nyakához nyúlt. Amikor Zero lehúzta magához a nőt, összeszorította a szemét. Tudta, mi következik. Ó, igen, nagyon is jól tudta, és semmi kedve nem volt végignézni. Legszívesebben elrohant volna, de tudta, hogy ha most nekiiramodik, Zero azonnal meghallja, így inkább fegyelmezetten elhátrált a tisztásról, és ezúttal hálás volt, amiért a hangok nem jutottak el hozzá. Már több száz méter és egy fél erdő választotta el a tisztástól, amikor futásnak eredt. Képtelen volt tovább járőrözni. Visszament a szobájába, és magára csukta az ajtót. Még most is alig hitte el, amit látott. Hogy Zero ivott abból a vámpír szukából. Miért? Az ő vére már nem elég neki? Hallott már ilyesmiről, tudta, hogy egyes vámpírok nem érik be az emberek vérével, de Zero eddig sosem említette, hogy ő is közéjük tartozna. Miért is említette volna? Majd pont neki fogja elmondani. Lehet, hogy mindig is szívogatta. Lehet, hogy a nő a szokásos "etetésre" jött tegnap, csak megzavarták őket. De akkor miért lőtt rá a Bloody Rose-zal? Nem. Nem rá lőtt, hanem a másikra. Biztos a csaj pasija, aki nehezményezte, hogy Zero rájár a kis barátnőjére. A fickó nagyjából ugyanúgy érezheti magát, mint ő most. Ugyanúgy tudja, mint ő, hogy ha Zero cumizza a nőt, akkor mást is csinál vele. Libabőrös lett a gondolattól. Őt magát is meglepte, hogy mennyire kiborítja ez a felállás. Nem mintha ők ketten bármit is ígértek volna vagy bármivel is tartoztak volna egymásnak, de akkor is. Valahogy nem számított rá.

Ami azt illeti, a dolog pofonegyszerűen indult. Nem volt semmi nagyjelenet, semmi életmentés, semmi nagy bajtársi egymásra borulás. Egyik este eltettek láb alól egy népesebb E-szintű kolóniát, aztán amikor visszaértek, egyszerűen bementek Zero szobájába, és se szó se beszéd egymásnak estek. Attól fogva gyakran háltak együtt, de egyikük sem követelt a másiktól semmiféle elkötelezettséget. Zero szenvedélyes és kitartó szerető volt, pont annyira durva, amennyire Winter szerette. Eleinte nem is harapta meg. Ez a különös üzlet akkor jött létre köztük, amikor Winter egyszer félig tréfásan megjegyezte: "Amíg ezt csinálod velem, addig nyugodtan meg is haraphatsz, ha akarsz." Jobban belegondolva, vágyott rá, hogy Zero megharapja, a férfinek pedig esze ágában sem volt visszautasítani. Sosem ivott túl sokat, és mindig gondoskodott róla, hogy a szemfogai okozta gyönyört Winter a lehető legteljesebb mértékben kiélvezhesse. Ez volt az ő kis hallgatólagos megállapodásuk.

A vadászok közt persze nem volt titok, hogy mit művelnek. Winter egy percig sem próbálta rejtegetni a kiszívott foltokat a testén, a pontszerű sebeket a nyakán. (Az ő karmolásainak nyomai Zero testén sajnos másodpercek alatt begyógyultak.) Csak akkor takarta el, ha harcra került a sor. A sötét szobában újra és újra felvillant előtte a kép, ahogy Zero magával húzza a földre azt a vámpírt. Olyan különös érzése volt. Mintha már látta volna valahol azt a nőt. Már előző este is megfordult a fejében, de aztán nem volt ideje gondolkodni rajta. A pasi nem volt neki ismerős, de a nő... Hol láthatta? Próbálta végigzongorázni a lehetőségeket, de nem sokra ment. Mindenesetre jobb volt ezen gondolkozni, mint azon, hogy miért érzi még mindig azt a jeges szorító érzést a gyomrában. Abban legalább megegyezett magával, hogy Zero ezt a dolgot nem viszi el szárazon. Ez végül is biztonsági kérdés. Nem járkálhatnak vámpírok fel-alá a birtokon, csak mert a főnöknek gusztusa támadt egy kis vámpírpiknikre. Már ha valóban erről van szó. Meg fogja tudni. Semmilyen aljas húzástól nem fog visszariadni azért, hogy megtudja, mi az ábra.

Amikor Zero fél óra múlva berontott hozzá, és egy szó nélkül leteperte, nem ellenkezett, és nem kezdte el faggatni. Hagyta, hogy Zero csókjai, zihálása, a csípőjének kemény lökései és a saját vágya egy időre elhomályosítsák az imént látottakat, de amikor a férfi órák múlva elaludt a karjaiban, és ő ismét magára maradt a gondolataival, rádöbbent, hogy most először érzi magát kihasználva mellette.

7. FEJEZET

Oké. Vegyük át még egyszer - morfondírozott Yuki, mielőtt belépett volna a rejtekhelyük területére. Mostanra biztosan észrevették, hogy eltűnt. Volt rá egy halovány esély, hogy nem, de erre nem volt érdemes számítani. Tehát: Kisurrant a rejtekhelyükről a bátyja engedélye nélkül. Ráadásul egyedül. Egyenesen az egyik legveszélyesebb ellenségeik tanyájára. Azért, hogy találkozzon a vezetőjükkel. Aki nem mellesleg Kiryu Zero. Az a Kiryu Zero, akit a bátyja megátalkodottan és nem múló szenvedéllyel gyűlöl. Vagy inkább megvet? Az a Kiryu Zero, aki megesküdött, hogy megöli. Az a Kiryu Zero... akinek derékig érő ezüstszínű haja van, karikákat hord a fülében, a mellbimbójában, a köldökében (és úristen, ki tudja még hol), szénné van tetoválva, szemérmetlenül öltözködik... nagyon szemérmetlenül öltözködik...

Na, jó, lépjünk tovább! Tehát elment hozzá, hogy beszéljen vele. Annak ellenére, hogy Kaname határozottan megtiltotta. Aztán a kérdezz-felelek hevében felajánlotta Zerónak a vérét, ő pedig ivott belőle. Ráadásul hogy! Még így utólag is elöntötte az arcát a forróság, ha eszébe jutott, mit művelt az ajkaival és a nyelvével a nyakán, mielőtt beleharapott.

Kaname ritkán ivott a véréből, és ha előfordult, akkor sem sokat. Finoman harapta meg, és a gyönyörhöz, amit egy tisztavérű harapása okozott (akár egy másik tisztavérűnek), semmi sem volt fogható. Kaname azonban jobban szerette "elszenvedni" a harapást. Azután, hogy Yukit ismét vámpírrá változtatta, sokáig kellett etetnie. Először naponta, aztán egyre ritkábban, de a szokás megmaradt, része lett a kettejük közti intimitásnak. Zero harapásában nem volt semmi intimitás. Olyan... állatias volt. De akkor miért állnak az égnek a pihék a tarkóján, ha csak eszébe jut?

És ha mindez még nem lenne elég, ő is ivott Zeróéból. Vajon Kaname melyikért haragudna jobban? Azért, hogy tiszta vérük roppant erejét egy "hitvány E-szintűre" pazarolta, vagy, hogy ivott egy "hitvány E-szintű" véréből? Még mindig a szájában érezte Zero vérének az ízét. Össze sem lehetett hasonlítani a Kuranok vérével, de sokkal erősebb volt, mint amire számított, és nemcsak azért, mert előtte ivott az övéből. És nemcsak az íze.

Egy vámpír számára a vérnek nemcsak íze és illata volt, hanem "tartalma" is. Magával hozta gazdája legerősebb érzelmeit. Zero tudta ezt, és Yuki is tőle tudta meg, amikor ivott Zero véréből. A rázúduló érzések akkor szinte letaglózták. Mára megtanulta kezelni őket, már el tudta zárni a tudatát a "beérkező" érzések elől, és a sajátjait is le tudta árnyékolni, de arról fogalma sem volt, hogy el tudják-e ezt a képességet sajátítani, és ha igen, akkor milyen mértékben. Vajon Zero el tudná előle rejteni az érzéseit, amikor a vérét veszi? Mi van, ha képes lenne rá, de nem akarja? Yuki nem érezte még elég erősnek magát ahhoz, hogy szembe nézzen mindazzal, ami Zero vérén keresztül megrohanná. Elzárta valahová mélyre. Majd egyszer talán előveszi. De nem most. Majd akkor, ha úgy érzi, képes elviselni bármit, amit a Zero érezhet iránta. Most sem a szeretetét, sem a gyűlöletét nem tudná elviselni. Más sejteni, más tudni, más hallani a saját szájából... és más átélni.

Megrázta a fejét, hogy arra tudjon koncentrálni, ami előtte állt. Hogy fog kimászni a slamasztikából?

Talán érvelhetne. De mégis mivel? Nem ért el semmit. Nem tudja meglobogtatni semmilyen eredményt, bármennyire is remélte. Pedig hitt benne, hogy ha egyedül megy oda, ha négyszemközt tud beszélni Zeróval, anélkül, hogy Kanaméval folyton egymásra vicsorognának, akkor meg tudja győzni.

Haladjunk csak szépen sorjában. Először is be kellene jutnia anélkül, hogy észrevennék. A többit majd ráér utána kitalálni.

Amikor a kezét a szobája kilincsére tette, már tudta, hogy nem ér rá. Nagyon sóhajtott, és lenyomta a kilincset.

Kaname a szófán feküdt, az egyik keze lazán a hasára fektetett lefordított könyvön (A fejedelem Machiavellitől), a másik átvetve a homlokán, a szeme előtt. Hajtincsei bájosan rendetlenül terültek szét a válla körül a szófa karfáján.

- Nála voltál?

Yuki már a kérdésből tudta, hogy nincs értelme tagadni.

-  Meg kellett próbálnom még egyszer.

- És sikerrel jártál?

Mit nevezünk sikernek? Az, hogy minden fenyegetés dacára Zero nem ölte meg, vajon Kaname szemében sikernek számít?

- Nem tudom.

- Értem.

Kaname becsukta a könyvet, felállt, és az ajtó felé indult.

- Most hová mész? - szólította meg Yuki.

- A szobámba. Majd beszélünk, ha már nem érzem rajtad a szagát - azzal halkan betette maga után az ajtót.

Amikor magára maradt, Yuki csüggedten az ágyára dobta magát. Amit érzett, nem bűntudat volt, és nem is a lebukottak szégyene. Egyszerűen fáradt volt, elkeseredett és csalódott. Igen csalódott. Mégis mit hitt? Hogy Zero majd egy kis nyali-faliért hajlandó lesz együttműködni velük? Az alapján, hogy régen Zero mit meg nem tett egy ilyen kis nyali-faliért, minden oka megvolt ezt hinni. Azonban ennél is nagyobb csalódás volt neki Kaname reakciója. Biztos volt benne, hogy ha a bátyja megtudja, mit tett, mérges lesz. Számon fogja kérni tőle, hogy nem engedelmeskedett. Meg fog próbálni a lelkére beszélni. Vagy legalább eltör néhány villanykörtét. De semmi ilyesmi nem történt. Annyit se mondott, hogy ejnye-bejnye. Ennél az is jobb lett volna, ha... bármi jobb lett volna. De nem. A bátyja a legelegánsabb és legkegyetlenebb megoldást választotta, mint mindig: kivonult a színről tudva, hogy ezzel viszi véghez a legnagyobb rombolást. Csak nem képzeli bárki is, hogy két tisztavérű egy E-szintű miatt fog civakodni? Hát ő biztosan nem. Csakis azért várt rá a szobájában, hogy a vélt erkölcsi fölényét fitogtassa. És Yuki most nem volt olyan állapotban, hogy ezt szó nélkül lenyelje.

Felpattant az ágyáról, és átviharzott a bátyja szobájába. Kopogás nélkül rányitotta az ajtót.

- Azt akarod tudni, hogy szeretem-e, ugye? Azt hiszed, azért mentem oda, hogy találkozzak vele. Azt hiszed, hogy ezt az egész együttműködést felhasználom arra, hogy ismét közel férkőzzek Zeróhoz.

- Nem érdekes, hogy én mit hiszek.

- De akármit is hiszel... Ha így is lenne... Nem erről van szó, de ha valóban így lenne, emiatt akkor sem dobhatod el ezt az esélyt. Túl nagy a tét ahhoz, hogy valami ostoba, alaptalan féltékenység miatt eldobd.

- Ha jól tudom, nincs mit eldobni. Nem egyeztünk meg semmiben.

- Ha így folytatjátok, nem is fogtok.

- Hagyjuk ezt most, Yuki. Nem akarok erről beszélni.

- Kaname...

- Azt mondtam, nem akarok erről beszélni.

Yuki megadóan sóhajtott. Máshogy kell meggyőznie. Frontálisan nem megy semmire.

Odasimult Kaname vállához, és gyengéden a két keze közé fogta a bátyjáét.

- Értünk tettem.

- Elhiszem.

Yuki egy kicsit megnyugodott. Legalább hisz neki. Ez is valami.

- Elhiszem, hogy te így érzed - folytatta Kaname. - De ugyanakkor úgy vélem, ha Kiryu Zeróról van szó, nem vagy tisztában a saját érzéseiddel. Nem baj. Talán még túl korai, hogy elfelejtsd.

- Kaname, én hozzád tartozom - mondta Yuki.

- Tudom.

Yuki a bátyja nyaka köré fonta a karját, és lehúzta magához.

- Nem.

Yuki elképedt. Erre aztán végképp nem számított. Kaname még sohasem utasította el a vérét.

- Miért?

- Mert nem akarom tudni.

Próbált elhúzódni, de amikor Yuki nem hagyta, nem küzdött.

- Attól félsz, hogy olyasvalamit látnál, amit nem akarsz látni?

- Csak akkor teszek fel egy kérdést, ha biztos vagyok benne, hogy el tudom viselni a választ, akármi is legyen az.

- Ezt nem mindig tartottad be.

- Igaz. Pontosan ezért tudom, hogy mennyire fontos.

- Kaname, nincs semmi, amit...

A bátyja hirtelen megragadta és a torkánál fogva a falhoz szorította.

- Ittál a véréből. Már pusztán ezért darabokra tudnám szaggatni - sziszegte. A szemei vörösen izzottak a félhomályban.

- Őt? Miért nem engem? Igen, ittam a véréből. Na és? Szerinted mégis mi történt? Kiryu Zero erővel rávett engem, egy Kurant, hogy igyak a véréből? Fenét! Itt volt az ideje, hogy visszavegyem, amit annak idején elvett tőlem.

Yuki maga is meglepődött a saját hazugságán. Kaname nem tudta, hogy mielőtt elhagyták az Akadémiát, ő ivott Zero véréből, és ez most átkozottul kapóra jött.

A trükk bevált. Kaname szeme még mindig vörös fényben ragyogott, de a szorítása enyhült a torkán. Addig kellett ütni a vasat, amíg meleg.

- Mégis mit hittél?

- Hát ezt nem - felelte Kaname. Eleresztette Yuki nyakát, és halkan felkacagott. - Azt hiszem, alábecsültelek, Húgocskám.

Alig hitte, hogy ilyen könnyen célt ért. Hogy ennyire könnyen rá tudta szedni Kanamét. Tényleg ilyen könnyű lenne elhitetni vele, amit el akar hinni?

- Leszokhatnál már róla - mondta szándékosan affektálva.

Megfogta a bátyja csuklóját, és finoman lefejtette a nyakáról.

- És megtanulhatnál bízni bennem.

- Bízom benned. Tudom, hogy semmi olyat nem tennél, ami nem a családunk és a fajunk érdekét és céljait szolgálja.

- Nem így értettem. Ne csak abban bízz, hogy semmi se tennék ellenünk, hanem abban, hogy képes vagyok tenni valamit értünk.

- Yuki, én azt akarom, hogy biztonságban légy.

- Én pedig részt szeretnék venni a saját életemben. A mi életünkben. Nem kívülről akarom figyelni, hanem részt akarok venni benne. Szembe akarok nézni mindazzal, amivel te szembenézel, és főleg azokkal a démonokkal, amikkel helyettem nézel szembe.

- Te nem arra születtél, hogy démonokkal viaskodj.

- Mégis egész életemben démonokkal viaskodtam. Eddig elég jól ment. Hidd el, elboldogulok velük.

Kaname elmosolyodott.

- Az én gyönyörű harcias húgom. Kegyelmezzenek az istenek az ellenségeidnek.

Yuki tudta, hogy csatát nyert. Most kell levonulni a csatatérről.

- Lepihenek, aztán később kigondoljuk, hogyan tovább.

Lábujjhegyre állt és könnyed csókot lehelt a bátyja arcára, majd az ajtó felé indult.

- Még valami - szólt utána Kaname.

- Igen, Onii-sama?

- Ő is ivott a te véredből?

Yuki levette a kilincsről a kezét, visszafordult, és rezzenéstelenül a bátyja szemébe nézett.

- Nem.

8. FEJEZET

Zero zihálva, izzadtságban úszva ébredt. Régen nem voltak már rémálmai, megtanulta, hogyan zárja tudata rácsai mögé a démonait, amelyekkel meg nem boldogult, azokkal megtanult együtt élni - és együtt aludni. Fájt a feje. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, tépi a saját haját. Az iménti álom nem eresztette. Utánanyúlt az ébrenlét halvány mezsgyéjén át. Nem akarta, hogy visszarántsa.

A keze Wintert kereste maga mellett, hogy megkapaszkodjon benne, hogy a lány puha bőre, illata, ölelése itt tartsa az ébrenlét oldalán, de csak a párnát találta ott, ahol lennie kellett volna. Meglepetten felkönyökölt. Nem mindig aludtak együtt szeretkezés után, de ha együtt aludtak el, általában együtt is ébredtek. Kifinomult érzékei az is elárulták neki, hogy a lány már régen nincs mellette. A helye teljesen hideg volt. Ez a váratlan körülmény végleg kiverte az álmot a szeméből.

Kisöpört néhány gubancos tincset az arcából és hanyatt dőlt a párnán. A függöny résein át beszűrődő fényből tudta, hogy elég későre jár. Minden tagja bizsergett, Yuki vérének ereje ott tombolt az egész testében. Úgy érezte magát, mint egy túltöltött akkumulátor. Egyszer már átélte ezt az érzést, akkor is ilyen volt. Szinte elsöpörte a kínzó szomjúságot, megsemmisített minden gyengeséget és fájdalmat. Olyan volt, mint egy drog. Aki megízlelte, legyőzhetetlennek érezte magát, és amikor az érzés elmúlt, keserű ürességet és szüntelen sóvárgást hagyott maga után. Vajon most meddig fog tartani?

Amikor Yuki vérén élt, a lány még ember volt - már ha egyáltalán ember volt valaha. A vére mindenesetre nem hordozta a Kuranok vérének erejét. Azt csak Kaname vérén át tapasztalta meg, és a hatását még ma is érezte. Mióta ivott belőle, sosem kellett elszenvednie a gyötrelmet, amit a vér utáni sóvárgás okozott neki vámpírléte elején. Lehet, hogy ez a vibrálás sem fog elmúlni, amit most Yuki vére idézett elő benne?

Mint minden drognak, ennek is volt mellékhatása: a szédítő érzelemkavalkád, amit magával hozott. Zúgott tőle a feje. Megpróbálta elnyomni, nem venni tudomást róla, de hiába erőlködött, megállíthatatlanul a felszínre törtek.

Tudta, hogy hibát követett el. Már akkor tudta, amikor beleharapott Yuki ellenállhatatlan nyakába. Éveken át szította magában a gyűlöletet, győzködte magát, hogy az a Cross Yuki, akit ismert, már nem létezik, és azért nem, mert a tisztavérű Kuran Yuki "megölte". Tudta - tudta -, hogy ha megharapná, a vérén át egy másik... lény érzései rohannák meg. Azt kívánta, bárcsak így lett volna.

De a valóság nem volt ilyen kegyes hozzá. A leggyengébb pontján támadta meg. A Yuki iránt érzett gerjesztett gyűlöletének egyetlen szilárd alapot talált csak: azt, hogy Yuki már nem érez iránta semmit. Nem érezhet. Hinnie kellett ebben ahhoz, hogy egyszer, majd ha eljön az idő és az alkalom, el tudja pusztítani, de Yuki vére úgy mosta el ezt a hitet, mint a dagály a homokvárat.

Dühösen a párnába verte a fejét.

Miért kellett innia belőle? Bizonyosságot akart? Megerősítést, hogy még jobban gyűlölhesse? Mit hitt? Hogy valami olyasmit fog látni, érezni a vérén át, ami segít meghúzni a Bloody Rose ravaszát?

Igen, dühös volt magára, mert nem számolt a másik lehetőséggel. Annyira hinni akart, hogy nem gondolta végig, mi lesz, ha téved. Neki, akinek általában Zs terve is van, most még B terve sem volt. És fogalma sem volt róla, hogyan szerzi vissza a gyűlöletet, ami felolvadt, szertefoszlott a lány érzelmeinek gyengéd rohamai alatt.

Wintert nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy látta már valahol azt a nőt. Az éjszaka hátralevő részében egy hunyást sem aludt, és mivel képtelen volt még órákon át ébren forgolódni Zero mellett, korán kiosont mellőle a szobából, és kiment a parkba, hogy a hűvös hajnali levegő kitisztítsa a fejét.

Beigazolódott a sejtése, miszerint a kóbor macskák meséje csak fedő sztori volt. A tegnapelőtti eset a két vámpírral nem volt más, mint egy csúnya lebukás. A csaj valószínűleg nem először járt a birtokon. Ő lebukott otthon, és emiatt Zero is lebukott itthon, mert a pasija jelenetet csinált. Nem csoda. Melyik vámpírnak ne akar kinyírni Kiryu Zerót, ha megtudná, hogy a háta mögött kezelgeti a barátnőjét. A többiek azt találgatták, hogy juthatott át a két vámpír a birtok sokszorosan megerősített védelmén. Winter tudta: úgy, hogy Zero beengedte őket, mert azt hitte, csak a nő jön. Akármennyire iszonyodott és undorodott a feltételezéstől, nem látott más racionális magyarázatot. Egy falka vámpír sem jutna be a birtokra, nemhogy kettő. Még akkor sem, ha történetesen nemesek, márpedig a férfi biztosan az volt. Annak kellett lennie, ha meg tudta sebesíteni Zerót. Ha mindketten azok voltak, akkor sem törhettek át, megkerülni pedig csak akkor tudták volna, ha alaposan ismerik a birtokot, de olyan alaposan nem ismerhetik. Csak akkor, ha Zero... Gondolni sem akart erre. Órákon át töprengett a lehetséges magyarázatokon, próbálta lejátszani magában az események legvalószínűbb forgatókönyvét, és mindig ugyanoda lyukadt ki: több oka is lehetett annak, hogy két erős vámpír felbukkan a szakadár vadászok főhadiszállásán, de egyik sem olyan, amit Zerónak el kellett volna titkolnia. Tárgyalni jöttek, de bunyóba torkollott? Zerót ismerve ez lett volna a legkézenfekvőbb lehetőség, de éppen ezért nem is lett volna oka eltitkolni. Ha támadni akartak, nem ketten jöttek volna ellenük. Lehet, hogy kifejezetten Zerót akarták elkapni? Merényletkísérlet? De akkor Zero miért fedezte őket ahelyett, hogy rájuk uszította volna a vadászokat? Pont Zero, aki csak az alkalomra várt, hogy kinyírhassa néhányukat. Pont ő, aki azért vált ki a Vámpírvadászok Szövetségéből, mert nem volt hajlandó felesküdni a tisztavérűek és a nemesek védelmére. Ennek nem volt semmi értelme.

A többi vadászt is aggasztotta a dolog, elvégre valahol rés keletkezett a pajzson. A higgadtabbak egyszerűen meg akarták erősíteni az őrséget, a hevesebbek felvetették a birtok elhagyását, a keményfiúk összeesküvés-elméleteket gyártottak és árulásról pletykáltak, abban viszont vérmérséklettől függetlenül mindenki biztos volt, hogy azoknak, akik átjutottak a védelmi vonalaikon és megsebesítették a Főnököt, nagyon erős vámpíroknak kellett lenniük. Amikor másnap elemezték a helyzetet, Zero azt mondta, nem ismeri őket. Tárgyalni akartak, mire ő elég nyomatékosan közölte velük, hogy nem tárgyalnak vámpírokkal. Erre tört ki a csetepaté, aminek hangjaira a vadászok odacsődültek, és Zero azért hagyta futni őket, mert nem tudta felbecsülni az erejüket és nem akart vérfürdőt. A döntés helyes volt, ezt a leghevesebbek kivételével minden vadász belátta, Zero pedig okosan a védelem megerősítésére terelte a figyelmüket. Ezt a mesét már Winter is elhitte egészen addig, amíg előző éjjel meg nem látta újra azt a nőt Zero karjaiban. Így viszont nem csoda, hogy titokban akarja tartani az előző esti események valódi forgatókönyvét.

Ezzel viszont elég komoly dilemma elé állította Wintert, ugyanis ha a következtetései helyesek, akkor Zero maga nyitott rést a védelmükön, ő maga engedte be a vámpírokat a területükre (a csajt nyilván nem először). Kockára tenné a falkát néhány csepp fincsi vámpírvérért? Ezt nem volt hajlandó elhinni róla. Ha beengedte, az azt jelenti, hogy ez a vámpír (meg a bikája) nem jelentenek veszélyt rájuk. Nem kell erősnek lenniük, hiszen nyitott kapukon jönnek be. Lehetnek akár közönséges vámpírok is.

Megkönnyebbülten felsóhajtott. Könnyebben megbocsátotta Zerónak, hogy hazudik a falkának, hogy az erejükre hivatkozva futni hagy két közönséges vámpírt, mert kötődik az egyikükhöz, mint azt, hogy beenged a területükre két valóban nagyhatalmú vámpírt, akiknek ereje még a vadászok egyesített képességeit is próbára tenné, főleg, ha készületlenül érik őket. A másik dilemma az volt, hogy vajon szóljon-e a társainak arról, amit megtudott. Kihez legyen lojális? A falkához vagy a falkavezérhez? Képtelen lett volna Zerót így elárulni, viszont ha felveti, hogy a vadászok elé viszi a dolgot - nevezzük nevén: megzsarolja -, talán könnyebben kiszedi belőle az igazságot. Ez lett volna a kézenfekvő megoldás, de Winter biztos volt benne, hogy Zero azt hinné, utána kémkedett.

Ráadásul volt itt még valami, ami zavarta Wintert, egy apró csücsök, ami otrombán kitüremkedett a történet szép legömbölyített felületéből. Zero jól ismert illatában - ami egy vadász érzékeny orra számára ugyanolyan árulkodó és egyéni volt, mint egy parfüm a viselője nyakán - halványan, diszkréten elvegyülve még reggel is ott volt annak vámpír nőnek a szaga. Csak ma reggel. Korábban soha.

FOLYTATÁSA HAMAROSAN