Cím: NE FELEDD, KI MIATT!

Írta: Island

Anime/manga: Vampire Knight

Szereplők: Kiryu Zero, Kuran Kaname

Párosítás: Kaname x Zero

Korhatár: 18 éven felülieknek!

Jellemzők: drámai, erotikus

Figyelmeztetések: BL-téma, slash!

Megjelenés: 2009. december 28.

Fejezetek: 1

Befejezett: igen

 
Rövid előzetes: Mi is történt valójában azon a baljós éjszakán, amikor Zero elment Kanaméhoz, hogy kiszedje belőle a válaszokat, amiket Yuki hallani akart? Island tovább gondolta ezt az eposzba illő jelenetet - és az vesse rá az első követ, aki nem gondolta tovább. DE, ha - Uram bocsá' - esetleg valaki mégsem gondolta volna tovább, klikk ide vagy ide egy kis inspirációhoz. Na, ugye, hogy tovább gondolnátok! ^^

Tudnivalók: Az ominózus jelenet a Vampire Knight Guilty 5. epizódjában és a manga 7. kötetében, a 30. fejezetben található.

* * * * *

1. FEJEZET

- Érezd otthon magad! Foglalj helyet, ahol tetszik! - mondta Kaname és hanyag mozdulattal körbeintett, amiből lerítt, hangyányit sem érdekli, hogy a "vendég" otthon érzi-e magát. Kényelmesen odasétált a hatalmas kazettás ablak előtt álló asztalkához, és felvette róla az egyik lezárt borítékot, és bontogatni kezdte.

- Te babráltál Yuki emlékeivel, ugye? - tért a tárgyra Zero. - A te műved, hogy nem emlékszik a múltjára, jól gondolom?

Kaname kezében megállt a bontókés.

- Miért térsz ki a kérdései elől? Miért nem szabadítod meg a félelmektől?

A tisztavérű fenyegetően hátrapillantott a válla felett. Zero keményen állta a tekintetét.

- Mit szólnál hozzá, ha itt és most megszabadítanám az egyik legnagyobb félelmétől? - vicsorogta Kaname, és már lendült is, de Zero számított rá: már a kezében volt a Bloody Rose.

Érezte, ahogy a tisztavérű ereje hátralöki, a háta majd' beszakadt, amikor a falnak ütközött, de a fegyvert nem ejtette el. Kaname ujjai összeszorultak a torkán, mire ő is odanyomta a pisztoly csövét a másik nyakához. Néhány hosszú másodpercig némán bámultak egymásra. Zero helyzetében minden épeszű ember és vámpír azért fohászkodott volna, hogy valahogy megússza a dolgot, ő viszont csak arra tudott gondolni, bárcsak Kaname okot adna rá, hogy meghúzza a ravaszt.

- Tedd meg! Valószínűleg még így is lesz elég időm meghúzni a ravaszt - próbálta hergelni ellenfelét. Ebben a pillanatban nem gondolt a következményekkel, nem gondolt arra sem, hogy Yuki mit fog szólni. Csak gyilkolni akart. De a pillanat elmúlt.

- Nézzenek oda! Egy valamirevaló vámpír ösztönös tisztelettel és félelemmel tekint egy tisztavérűre. De te... Van pofád visszavicsorogni rám!

Zerónak tovább akarta provokálni, de nem volt rá ideje.

- Milyen alávaló! - sziszegte Kaname, és ismét a falnak vágta Zerót. Lövés dördült, majd a közfal nagy robajjal betört, és mindketten bezuhantak a szomszédos fürdőszobába. Zero alól kicsúszott a lába, Kaname pedig hagyta, hogy a lendülettől hanyatt essen. Olyan erővel csapódott a szemközti fal mellett álló kádnak, hogy a drága porcelán csörömpölve darabokra tört. Az ütés ereje egy embert megölt volna. Zero lecsúszott a földre, és mire a látása kitisztul Kaname már ott állt felette.

Az előző felállás alig változott: Kaname keze Zero torkán, Zero pisztolya Kaname homlokának szegezve, de ezúttal a pisztoly diszkrét füstjén át néztek farkasszemet egymással. Zero egy pillanatig azt hitte, elhibázta a lövést, de aztán megérezte azt az illatot. Egy tisztavérű vámpír vérének émelyítő, ellenállhatatlan illatát.

 - Hányszor, de hányszor eljátszottam már a gondolattal, hogy egyszerűen végzek veled. De miért is szabadítanálak meg a szenvedéstől?

- Mondd csak, Kuran, minden tisztavérű ilyen megszállott?

Kaname fájdalmasan elvigyorodott, mire a homlokából szivárgó vér lecsöppent Zero arcára.

- Nem hiszem, hogy tényleg meg akarnál ölni - szögezte le. - Én sem ölhetlek meg, mert Yuki belepusztulna a fájdalomba. Patthelyzet.

Újabb vércsepp hullott a másik mellé. Szinte égette Zero bőrét, bekúszott a pórusain át, és az elviselhetetlenségig felajzotta a vérszomját. A torka kiszáradt, a szíve zakatolt, kezében megremegett a pisztoly. Kétségbeesetten próbálta megőrizni a kontrollt a teste felett, de lassan az ájulás kerülgette. A legjobban mégis az dühítette, hogy Kaname nyilvánvalóan tisztában volt az állapotával.

- A tested elárul. Elég egy csepp vér, máris felizzik a szemedben a vágy.

Zerót kicsit meglepte ez a fogalmazás, de nem tulajdonított jelentőséget neki.

- Yuki nyakán friss sebek vannak - folytatta Kaname. - Ennyire hatalmába kerített a vérszomj?

Ujjai Zero nyakába martak, feltéptek bőrt, izmot, eret, és meg sem álltak a mellkasáig. A fiú felhördült és szabad kezével a torkához kapott. Patakzott a vére - eláztatta az ingét, az egyenruháját -, de a fájdalmat szinte nem is érezte. Csakis azt az édes illatot. A vérszomj sokszoros erővel ostromolta az akaraterejét.

- Hogyan tudnád megvédeni Yukit, mikor még magadon sem tudsz uralkodni?

A pisztolyt még mindig Kanaméra szegezte, de már alig tudta tartani. Szerette volna meghúzni a ravaszt, de már arra sem volt képes.

- Mégis jobb lett volna, ha lelőlek az előbb - hörögte.

- Hát tedd meg most! - felelte Kaname. - Tedd meg, még mielőtt a vérszomj végképp megfoszt a józan eszedtől!

Hirtelen megragadta Zero pisztolyt tartó csuklóját és letérdelt.

- Hallgass ide, Kiryu! Igyál a véremből!

Ha épp nem lett volna halál közeli élménye, Zero alighanem felröhögött volna.

- Most viccelsz, ugye?

- Azt hiszed? Az ereimben a Kuranok vére folyik. Az ereje életben tarthat. Elűzi az őrület sötét árnyát.

Zero nyelni próbált, de csak vér folyt le a torkán. Egyre több vért vesztett.

- Most nem halhatsz meg. Még nem - győzködte Kaname, de Zero már alig halotta. - Azért hagytalak életben, hogy megvédd Yukit. Mert tudom, hogy soha nem fogod elárulni őt.

- Már megint a saját feltételezéseidre alapozol, mint mindig - nyögte Zero.

- Ez nem feltételezés. Biztos vagyok benne, mert tudom, hogy ugyanúgy érzel iránta, mint én.

Zero kényszerítette magát, hogy felemelje a fejét. A tekintetük egy másodpercre ismét összefonódott, de Zero nyomban le is sütötte a szemét.

- Én... Én csak azt szeretném, ha Yuki ismét szívből tudna nevetni - mondta, de az erejéből már csak suttogásra futotta.

Kaname közelebb hajolt.

- Én is ezt szeretném - suttogta Kaname.

- Nem akarom, hogy feláldozza magát miattam.

- Én sem.

Ha Zerónak lett volna ereje, ellökte volna magától. Szerette volna eltüntetni azt a kínzó illatot, kivonni magát a bűvköréből, de képtelen volt rá. Nem gondolta végig, hogy miért teszi: Yukiért vagy saját magáért. Már nem számított. Lefoszlott róla minden ellenállás. Az okoknak, indokoknak, mentségeknek nem volt többé jelentőségük, és visszatartani sem tudták. Akarta azt a vért. Érezni akarta az ízét, érezni akarta, ahogy szétárad a testében. Nem érdekelte, hogy enyhíteni fogja-e a vérszomjat, az őrületet.

Szabad kezével megragadta az inget Kaname karján, és húzta, húzta maga felé, amíg el nem érte. Utolsó erejével megrántotta a fegyvert fogó kezét és ismét a másik torkának szegezte a pisztolycsövet. Megnyúlt szemfogai Kaname nyakába mélyedtek, és mohón szívni kezdte.

Amint az első korty lecsúszott a torkán, a sebei azonnal elkezdtek összezáródni, az émelygést, mintha elfújták volna, és az érzékei is kezdtek visszatérni, de mindebből semmit sem érzékelt. Elhomályosította egy újfajta reszketés: a testében szétáradó érzéki gyönyör. Végighullámzott a gerincén és az őrületig felizgatta.

Felnyögött, és olyan erősen megmarkolta a másik vámpír karját, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Te is érzed, ugye? - suttogta Kaname. - Hát persze, hogy érzed, hiszen egész testedben reszketsz.

Zero szinte meg sem hallotta, csak húzta, húzta magához annak a sürgető gyönyörnek a forrását, Kaname pedig hagyta. Amikor ismét megszólalt már az ő hangja is remegett.

- Igen, nagyon is jól tudod - mondta, miközben kezét finoman felcsúsztatta a vadász combján az ágyékáig.

Zero úgy hőkölt hátra, hogy kis híján ismét lefejelte a kád csonka maradványait, de Kaname másik keze megragadta a fejét és visszahúzta a nyakára. Nem ellenkezett. Szívta tovább, és nyögve tűrte, hogy a másik kioldja az övét, szétnyissa a nadrágját, és kezelésbe vegye. Vonaglott az érintésétől. Kaname egyáltalán nem volt gyengéd, de nem bánta. Tudta, hogy szándékosan durva vele, de ez még jobban felajzotta. Az erős vér és a könyörtelen inger addig ismeretlen extázis felé sodorta, de Kaname nem hagyta beteljesülni. Kissé eltolta magától, épp csak annyira, hogy ő is meglazítsa a ruházatát. Zero zihálva nézte, de érdeklődése nem a tisztavérű karcsú combjai vagy szép vonalú, keskeny csípője felé irányult, nem is makulátlan fehér bőrét csodálta vágyakozva. Csakis a lüktető vénát látta az ágyékában, ami vámpírszemei előtt olyan tisztán vöröslött át a bőrön, mintha rá lett volna rajzolva. Újabb kívánatos forrás, amit megcsapolhatott. A kínzó vérszomj már elcsitult, de az a vér, az a tiszta vér még mindig ellenállhatatlanul vonzotta. A teste üvöltve követelte.

- Milyen szánalmas - dorombolta Kaname rekedten és közben finoman magához nyúlt.

Zero már hajolt volna rá, hogy fogaival addig tépje, marcangolja, míg el nem jut a forrásig, de Kaname megállította.

- Ne is álmodj róla!

Zero dühösen felnézett rá. A szemei villámokat szórtak. Minden sejtje bizsergett a frissen szerzett erőtől. Többet akart. Még többet.

Megpróbálta, de ujjak markoltak a hajába. Próbálták visszafogni, de nem hagyta. Nem érdekelte az sem, amikor a megmarkolt hajcsomó kiszakadt a fejbőréből.

Kaname dühösen megmarkolta a nyakát, felrántotta, és hanyatt lökte a kemény kövön. Fel akart ülni, de Kaname a torkánál fogva a földre szorította.

- Ne siess ennyire! Hadd legyen egy kicsit... gyötrelmesebb!

A tisztavérű feljebb csúszott, hogy az arcuk egy vonalban legyen, szemfogával kis sebet ejtett a saját csuklóján és Zero szája fölé tartotta.

Szabad kezével - a másikban még mindig a Bloody Rose-t szorongatta - próbálta a szájához húzni, vagy feljebb emelni a fejét, de esélytelen volt. Kénytelen volt az ajkára hulló cseppekkel beérni, miközben Kaname a lábai közt térdelt, és a combját izgatóan az ágyékához dörgölte.

Tiltakozni akart, de csak nyögés szakadt fel a torkából. Kaname vérének íze és az érintése minden ellenállását felőrölték, az utolsó szikrányi józan öntudatot pedig úgy elzárták a tudata mélyére, hogy a hangja már nem szűrődött át az ösztönök kakofóniáján. A vér már nem a szomját oltotta, csak a vágyát fokozta.

Aztán hirtelen abbamaradt.

Kinyitotta a szemét, és a tekintetük találkozott.

- Szívd! - mondta Kaname inkább hívogatóan semmint parancsolóan, és még lejjebb húzta az inget a nyakán.

Zero habozott, mire Kaname megragadta az ingénél fogva.

Egy mozdulattal letépte magáról a kezet (vagy az inget?), és rávetette magát. Kaname a sarkára huppant, Zero pedig terpeszben az ölébe. Meg sem próbált kis sebet ejteni: szándékosan beletépett a sebbe. Kit érdekel? Ha végzett ugyanolyan hamar bezárul, mint egy tűszúrás.

Ezúttal lassan ivott. Ki akarta élvezni minden pillanatát.

- Erősebben! - sziszegte Kaname, és Zero remegve szívta, míg a ritmikusan szájába lövellő vér és az összesimuló testük mozgása gyors extázisba nem hajszolta megkínzott érzékeit.

Nem tudta, mennyi ideje ül a földön, de nem is érdekelte. Az első, amit tisztán érzékelt, hogy Kaname felállt, megigazította szétzilált öltözékét, és leült az egyetlen épen maradt székre.

- A vámpírok többsége akár gyilkolna is azért, hogy csak egy cseppet kapjon abból, amit te itt ügyetlenül eltékozoltál - mondta, miközben a saját vérét törölgette a nyakáról.

- Azt ne is várd, Kuran, hogy megköszönjem - lihegte Zero.

- Persze, hogy nem. De abban biztos lehetsz meg fogod szolgálni az árát. Egy pillanatra se feledkezz meg róla, ki miatt kínáltam fel neked!

Zero fájdalmasan rávicsorgott.

- Még mindig fáj, ahol súrolt a golyó. Ezért utálom a vámpírvadász fegyvereket. Az ilyen fegyver ejtette seb még a magamfajtán sem gyógyul be azonnal.

- Ó, de tragikus.

- Nem nagyon fogtad vissza magad, amikor felkínáltam a véremet. Bevallom, ez bosszant a legjobban.

Zero dühösen odavágott a falra. Újabb sor csempe hullott és tört szilánkokra a földön.

- Bosszant? Mit nem mondasz? Nekem lenne okom bosszankodni.

- De legalább visszanyerted a józan eszed, ha jól látom. Ugyan már, Kiryu! Nem lehetett olyan szörnyű érzés, ahogy a vérem a véredbe vegyült. Alig tudtalak féken tartani, olyan mohón követelted.

- Kíváncsi vagyok, mit mondanál, ha neked kellett volna átélni. Olyan, mint a méreg.

Zerónak sikerült küszködve lábra állni, de még mindig a falnak támaszkodott. A sebei bezárultak és a vadállat sem tombolt már odabent, de szédült a testében szétáradó erőtől.

- Majd megszokod - biztatta Kaname. - A Kuranok ereiben a vámpírok ősatyjának vére folyik. Nem méreg ez, hanem orvosság, ami megóv attól, hogy E-szintre süllyedj.

Zero gyanakodva méregette a tisztavérűt, de nem volt kedve tovább vitatkozni.

- A vérem szagára az egész kollégium összeszaladt. Jobban tennéd, ha az ablakon át távoznál. Nem mintha ezzel félre lehetne őket vezetni. Úgyis tudják.

Már az ablakpárkányon állt, amikor Kaname utána szólt:

- Még valami. Nem válaszolhatok Yuki kérdéseire. Az ő érdekében.

Zerónak csak most jutott eszébe, miért is jött ide. Sejtette, hogy efféle semmitmondó választ fog kapni, de csodálkozott, hogy Kaname egyáltalán ennyit hajlandó volt kinyögni. Ugyanazt vetette be ellene is, mint Yuki ellen: kitért a válasz elől, elterelte a figyelmét, hogy ne kelljen felelnie a nekiszegezett kérdésekre. Legszívesebben a fejét verte volna a falba, hogy lehetett ilyen hülye. Nem gondolta volna, hogy őt is ilyen könnyen tudja befolyásolni. Yuki... Yuki az más. Ő totál bele van zúgva. De ő... Hiszen épp azért vállalta magára, hogy kérdőre vonja, mert biztos volt benne, hogy Kaname elterelő húzásai nála nem fognak bejönni. Utálta beismerni, de tévedett. Nem gondolta volna, hogy Kuran ilyen messzire elmegy csak azért, hogy ne kelljen felelnie a kellemetlen kérdésekre.

Egy ugrással lent volt a földön és már félúton járt a nappali tagozatosok kollégiuma felé, amikor eszébe jutott, hogy nézhet ki. Gyorsan végignézett magán, és azonnal látta, hogy a helyzet menthetetlen. Az inge cafatokban lógott rajta és csupa vér volt. Az egyenruhája is több helyen elszakadt (ezen a héten már a másodikat vágta gallyra, Cross meg fogja ölni), a nyakkendője meg... na, az valahol elhagyta. Gyorsan vissza kellett jutnia a szobájába, még mielőtt egy kószáló nappali tagozatos meglátja, mert ha meglátja... Akkor vagy elhiteti vele, hogy vérengző medvék szabadultak el az iskola kertjében, vagy mehet vissza Kanaméhoz, hogy törölje az illető emlékezetét. A zakóujjával megtörölte az arcát, hogy legalább az ne legyen véres. Azt talán még beveszik valahogy, hogy medvével viaskodott, de azt már tuti nem tudja beadni, hogy a fogaival tépte szét.

- Kiryu-kun, csupa vér vagy.

- Ja, volt itt néhány... vérengző medve. De ne aggódj, letéptem a fejüket.

- De hát a szád is csupa vér.

- Izé... leharaptam.

Nem, ez nem fog bejönni. Marad a gyors felszívódás, és reménykedhet, hogy senki nem látja meg valamelyik ablakból.

Miközben a nappalisok épülete felé lopakodott, gondolatai visszatértek az esti tagozatosok kollégiumához és az ott történtekhez. Nem tudta eldönteni, hogy mi a szürreálisabb: az, hogy Kuran Kaname felajánlotta neki a vérét, az, hogy elfogadta, vagy az, hogy még élvezte is?

Mindig felizgult, ha Yuki nyakát harapta, de ezt természetesnek vette, mint minden egészséges fiatal férfi. Akkor lett volna oka aggódni, ha a teste nem reagál így, amikor egy lány nyakát harapdálja. De miért volt erekciója, amikor Kuran Kaname vérét szívta? Talán a vére tette. Igen, biztos a vér izgatta fel ennyire. Ez viszont felvetett egy másik kellemetlen kérdést: lehet, hogy Yukiban is a vére izgatja fel, nem a lány puha testének közelsége? Bele sem akart gondolni ebbe. Eddig eszébe sem jutott, hogy az izgalmának ez lehet a valódi forrása. Próbált visszaemlékezni, hogy miket fantáziált róla. Próbálta felidézni, hogy mit tart benne vonzónak, de egyetlen esetet sem tudott felidézni, amikor megbámulta volna a mellét vagy a fenekét. A fantáziái fókuszában mindig az állt, hogy a vérét szívja. Mondjuk ez nem csoda. Amilyen deszka. Kétségbeesve kutatott az emlékeiben olyan pillanatok után, amikor valamelyik osztálytársnője domborulatain legeltette a szemét. Norikónak például borzongatóan kecses csuklója van - állapította meg magában -, Utsunomiya Izayoi karcsú, fehér nyakát pedig órákig el tudta volna nyalogatni. Ez teljesen egészséges érdeklődés. Nem mindenki a nagy mellekért van oda. Egy szépen ívelt nyak sokkal izgatóbb, és ehhez semmi köze az illető vérének.

Oké, de akkor még mindig itt az eredeti kérdés: ha nem a vérre gerjed - márpedig nyilvánvaló, hogy nem arra -, akkor az imént miért...? Ráadásul pont Kuran Kaname. Pont ő. Nagyon szerette volna a tisztavérűek rettegetten híres manipulációs képességeire és vérük rendkívüli erejére fogni a dolgot, de akkor borult volna az előbbi "egészséges érdeklődés" elmélete. Az viszont kizárt, hogy férfiként vonzalmat érezzen Kuran Kaname iránt! Odáig el sem jutott még gondolatban sem, hogy mindketten fiúk, tök mindegy, hogy milyen nemű, felőle akár lehetne a Világszép Nádszálkisasszony is, akkor sem vonzódna hozzá.

Már ott járt a nappalisok kollégiumánál, de még nem ment be. Meggyőzte magát, hogy nem árt, ha megy még egy ellenőrző kört az épület körül, de valójában csak ki akarta szellőztetni a fejéből a zavarba ejtő gondolatokat. Már nem érdekelte, hogy esetleg meglátják ilyen állapotban.

Kényszerítette magát, hogy felidézze az elmúlt óra eseményeit. Muszáj volt feltárnia az okokat. Végig akarta gondolni, de az emlék még túl friss volt. Vajon lehetséges, hogy a tisztavérűek vérének ereje az egészséges érdeklődésűeknél is ilyen hatást vált ki? Szerette volna meggyőzni magát. Szerette volna azt hinni, hogy legalább ezen a téren normális tud maradni. Saját tapasztalatból tudta, hogy a vérszívás már önmagában erotikus élmény - már csak a módjából adódóan is. Ebben nincs semmi meglepő. Na, de itt van a bökkenő. Ki akarná Kuran Kaname nyakát szívogatni? Mármint a néhány száz nappalis és estis csajon, meg... az egész vámpírtársadalmon kívül. ... Zsákutca.

Bár, azt be kellett ismernie, hogy Kanaménak is nagyon puha, fehér nyaka van. Ráadásul ő kezdte. Világosan emlékezett rá, és arra is, hogy Kaname ugyanazt csinálta magával, amit vele. Újabb zavarba ejtő kérdés, de nem volt érkezése elgondolkodni rajta, mert az emlék is elég volt, hogy ismét megnyúljanak a szemfogai. Meglepetésére a vérszomjas bestia nem bújt elő. Nem tört rá a jól ismert kínzó szomjúság, de a testében ébredő egészen más típusú sürgetés nem kisebb rémülettel töltötte el.

Csak most vette észre, hogy a fogát csikorgatja.

Sarkon fordult, és futva visszaindult az épület bejárata felé. Hármasával vette a lépcsőket, berontott a szobájába és jól bevágta maga mögött az ajtót. Évek óta először végre egyedül volt. A bestia elhallgatott odabent. Vajon meddig?

VÉGE