Cím: A ZAKÓ

Írta: Island
Anime: La Corda D'Oro

Szereplők: Tsukimori Len, Hino Kahoko

Párosítás: Tsukimori / Hino

Korhatár: nincs
Jellemzők: humoros

Figyelmeztetés: nincs
Megjelenés: 2009. március 11.
Fejezetek: -
Befejezett: igen

Rövid előzetes: Mi lett volna, ha Hino történetesen egyedül viszi vissza azt a zakót?

"Ez lesz az a ház" - tűnődött Hino, miközben még egyszer megnézte, hogy jó házszám előtt áll-e. Nem is ház volt, hanem valóságos kis palota. Nem csoda, hogy Tsukimori úgy viselkedik, mint valami királyfi.

- Te meg mit ácsorogsz mások háza előtt?

Hino felkapta a fejét a papírdarabról, amire felfirkantották neki Tsukimori lakcímét. Tsukimori az ajtóban állt karba tett kézzel. Nem úgy nézett ki, mint aki örül, hogy látja. Még ilyen távolságból is félelmetes volt.

- Tsukimori-kun... Jó estét! Én...

- Nos?

- Én csak visszahoztam a zakódat. Gondoltam, szükséged lesz rá.

Tsukimori idegesen csettintett a nyelvével.

- Nem kellett volna. Van másik. De ha már idáig elhoztad...

Kelletlenül odament a kapuhoz, kinyitotta, és elvette Hinótól a gondosan összehajtogatott zakót.

- Mit ácsorogtok ott a kapuban, Len? Miért nem hívod be a hölgyet? - kérdezte egy mély hang az ajtóból.

Tsukimori idegesen megfordult, és gyorsan a háta mögé dugta a zakót.

- Csak visszahozott valamit, amit az iskolában felejtettem. - felelte idegesen. - Már megy is.

"Tsukimori apukája? A többiek mintha említették volna. Állítólag híres hegedűművész." Hino próbált kilesni Tsukimori háta mögül.

- Annál inkább be kellene hívnod. Ha már volt olyan kedves, és visszahozta.

- Nem, én tényleg csak beugrottam. Sietnem kell haza - próbálta menteni a helyzetet Hino.

- Ugyan már. Egy tea azért még belefér. Ugye, Len?

Tsukimori kitárta a kaput Hino előtt, gondosan ügyelve, hogy közben végig elnézzen a feje felett.

- Isten hozott nálunk. Len apukája vagyok - mutatkozott be a férfi, amikor már mindannyian az előszobában álltak. Ugyanolyan jóképű volt, mint Tsukimori.

Hino mélyen meghajolt.

- Nagyon örvendek. Hino Kahoko. Én tényleg nem akarok zavarni.

- Dehogy zavarsz. Mindig szívesen látjuk Len barátait. Kár, hogy még egyikükhöz sem volt eddig szerencsénk.

"Milyen kedves"- gondolta Hino. "Hogy lehet egy ilyen kedves embernek ilyen ellenszenves fia?"

- Apa, nem hallod? Nem akar maradni. És különben is, még gyakorolnom kell. Épp félbehagytam a...

- Len, értékelném, ha nem tennéd még ennél is nyilvánvalóbbá mások előtt a nevelésed hiányosságait. Ne rombold az atyai image-emet, ha megkérhetlek.

Tsukimorinak elkerekedtek a szemei. Láthatóan beléfagyott a pökhendiség. Hino egészen jól mulatott magában.

- No, lám! Csak nem egy hegedűtokot látok a kezedben Hino-san? Szintén zenész?

- Nem... Akarom mondani én is hegedűn játszom, de még csak kezdő vagyok. Én az akadémia általános tagozatára járok.

- Ó, tehát te vagy az. Len említette, hogy idén a concour-ön két általános tagozatos is indul. Nagyon örülök neki. Remélem, így az általános tagozat hallgatói közül is többen megszeretik a zenét. Ki tudja, talán néhányan át is iratkoznak a zenei tagozatra.

- Te is tudod, Apa, hogy ott milyen kemény a felvételi - vetette közbe Tsukimori.

- Igen tudom. De ha valaki az általános tagozatról be tud jutni az iskolai versenyre, akkor talán a zenei tagozat sem elérhetetlen számára, nem gondolod?

Hino tudta, hogy Tsukimorinak erre is van kész válasza, mégis hallgatott.

- Kerülj beljebb, Hino-san. Len, kérlek vezesd a hölgyet a szalonba, én pedig szólok, hogy hozzanak nektek teát és süteményt.

- Erre! - sziszegte Tsukimori, amikor az apja eltűnt a hatalmas előszoba túloldalán.

A szalon tágas volt és fényűző, a berendezése azokra a kastélyokra emlékeztette Hinót, amiket az európai filmekben látott. A hatalmas félköríves ablakon most be voltak húzva a nehéz bársonyfüggönyök. Előtte pompás fekete hangversenyzongora állt.

- Foglalj helyet, ahol tetszik.

- Köszönöm.

Hino óvatosan leült az egyik széles kanapé szélére, szemben Tsukimorival, akinek dacosan keresztbe font karjai és arckifejezése egyáltalán nem rejtették véka alá, hogy mi a véleménye a hívatlan vendégről.

- Ööö... Tsukimori-kun.

- Mi van?

- Sajnálom. Nem akartalak feltartani. Én csak... Nem akartam udvariatlan lenni az apukáddal.

- Nem érdekes.

Tsukimori apukája közben beosont a hátsó hangszigetelt zeneszobába, ahol a felesége próbált. Olyan lendülettel nyitott be, hogy az asszony szinte hátrahőkölt a zongora mellett.

- Drágám!

- Mi történt?

- Képzeld, Misa-chan! Lenhez átjött a barátnője.

- Mi? A barátnője? - Úgy ejtette ki a szót, mintha a jelentését sem értené. A férje lelkesen bólogatott.

- Lennek van barátnője?

Újabb lelkes bólintás. Izgatottságában még az ajkát is beharapta.

Sokat szomorkodtak amiatt, hogy a fiuknak nem voltak barátai. Persze örültek neki, hogy tehetséges, hogy komolyan veszi a zenét, hogy fáradhatatlanul gyakorol, de néha azt kívánták, bárcsak időt szakítana olyan dolgokra is, mint a többi korabeli fiú. Játékra, sportra, képregényekre, vidámparkra, lányokra...

Hamai Misa felpattant a zongora mellől.

- Hol van?

- Len leültette a szalonban. Szerintem nem számított rá, hogy átjön, mert először el akarta küldeni. Biztos kellemetlennek érzi, hogy itthon vagyunk.

- Igen, nyilván megbeszélték előre, mi viszont egy nappal előbb hazajöttünk. Milyen a lány?

- Nagyon csinos - felelte a férfi, és pajkosan a feleségére kacsintott. - És hegedűs.

- Nem mondod? Az nem jó. Len riválist fog látni benne - tűnődött el az asszony.

- Misa-chan!

- Igazad van. Ne legyünk telhetetlenek.

- Egy kis rivalizálás sosem árt egy kapcsolatban. Ha valaki, akkor te aztán igazán tudhatnád, Drágám.  Vagy minket talán nem egy verseny hozott össze?

- Verseny? Azt akarod mondani, hogy a lány Len ellenfele a concour-ön?

- Nagyon úgy fest a dolog.

- Ó! De ugye kedves voltál vele?

- Én igen. Len viszont... Nos, ő már kevésbé. Gondolom, zavarban van. Azt mondta, csak elhozott valamit neki az iskolából, amit ott felejtett.

- De persze nem hozott semmit.

- Dehogynem. A zakóját - a férfi sokat mondóan megnyomta az utolsó szót.

Az asszony a szája elé kapta a kezét.

- Gondolod, hogy ők ketten... már...

- Ki tudja. Len nemsokára tizenhét éves, és a nyakkendője színéből ítélve a lány nagyjából egyidős vele. Őszintén szólva, nyugodtabb lennék. Kezdtem tartani tőle, hogy Len esetleg... Szóval a saját neméhez vonzódik.

- Drágám!

- Most mi van? Mint jogosan aggódom emiatt, nem? Jó lenne, ha ez a gyerek legalább egy szempontból normális lenne. Én az ő korában már...

- Nem akarom tudni, mit csináltál az ő korában.

Eközben Hino tovább szorongott a szalonban, és várta, hogy a hangulat mikor növeszt jégvirágokat az ablakon. Tsukimori unottan bámult az ajtó felé, gondosan ügyelve, hogy véletlenül se nézzen Hinóra.

- Nagyon szép a házatok, Tsukimori-kun.

- Ja.

- Régóta laktok itt?

- Muszáj beszélgetni?

Hino elhallgatott. Csak hoznák már azt a tehát, hogy végre elhúzhasson. Ha tudta volna, hogy ez lesz, felőle aztán pucéran is jöhetett volna Tsukimori holnap iskolába, az sem érdekelte volna. Maga sem értette miért, de valahogy felrémlett előtte a jelenet, ahogy Tsukimori méltóságteljesen végigvonul reggel az iskolán. Egy szál hegedűtokban. Leszegte a fejét, hogy elrejtse a mosolyát.

- Remekül szórakoztál, ugye?

Összerezzent a kemény hangra.

- Tessék?

- Jól szórakoztál, amiért az apám megszidott miattad, ugye?

Hino csak hápogni tudott.

- Ne is tagadd! Lerí rólad.

- Dehogy. Én csak...

- Egyáltalán minek jöttél ide? Ki kért rá, hogy visszahozz bármit is?

- Csak... Csak gondoltam, hogy esetleg szükséged lesz rá.

- Idejössz, megzavarsz a gyakorlásban, feltartasz, és megszégyenítesz a szüleim előtt.

- Én dehogy...

- Ne mondd, hogy nem szándékosan csináltad!

Hino érezte, hogy nőni kezd az a bizonyos gombóc a torkában.

- Én nem akartam.

- Ja, persze. Csak nem akartál udvariatlan lenni az apukámmal, mi?

Hinónál eltörött a mécses. Érezte, ahogy a könnyei kibuggyannak a szeme sarkában. Nem szerette, ha mások sírni látták, és Tsukimori lett volna az utolsó, aki előtt el akarta volna bőgni magát. Máskor is mondott már neki gorombaságokat. Valójában mást sem hallott tőle, csak gorombaságot. Még akkor is goromba volt, amikor megdicsérte az Ave Mariáját. Akkor is, amikor bekötözte a kezét. De akkor sem sírt. Akkor most miért?

- Ennek semmi értelme, Hino. Lehet, hogy ez Tsuchiuránál bejön, de én nem dőlök be neki. Úgyhogy feleslegesen vizezed össze a szőnyegünket.

Hino felugrott, és mélyen meghajolt Tsukimori előtt.

- Nagyon sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam, Tsukimori-kun. Igazán.

Azzal kirohant a szalonból. Miközben felkapta a cipőjét és a táskáit az előszobában, mintha látta volna, hogy Tsukimori szülei kilépnek a tágas előtérbe, de nem várta meg őket, gyorsan bevágta maga mögött az ajtót. Remélte, hogy a kapu nincs kulcsra zárva.

- Len, mi történt? - kérdezte meglepetten az apja.

- Semmi - felelte tétován Tsukimori. - Hinónak el kellett mennie.

- Ó, de kár - sajnálkozott az édesanyja. - Szerettem volna megismerni a barátnődet.

- Nem a barátnőm! - mondta a fiú kicsit keményebben, mint szerette volna.

- Len!

- Drágám, magunkra hagynál egy percre?

Az asszony letette a teás tálcát az asztalra, és csendben kiment.

- Mit mondtál neki?

- Semmit.

- Elküldted?

- Nem.

- Len, az a lány sírva ment el innen. Az én házamból.

- Tényleg?

Csapnivalóan rosszul hazudott, főleg az apjának.

- Fiam! Méltatlan dolog megríkatni egy lányt. Ha történetesen valami gondod van vele, akkor sincs jogod megríkatni.

- Nem ríkattam meg. Visszamehetek gyakorolni?

Az apja nagyot sóhajtott.

- Igen, ha megígéred, hogy bocsánatot kérsz tőle.

- Mi? De hát mondtam, hogy én nem mondtam neki semmit. Nem miattam sírt.

- Tehát te is láttad?

Tsukimori egy pillanatra zavarba jött.

- Nem te mondtad, hogy sírt?

- Mint azt te magad is láttad. Már sírva jött ki innen a szalonból.

Tsukimori lesütötte a szemét. Persze, hogy látta. Nem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Egyszerűen bosszantotta, hogy Hino miatt megszidta az apja. Hihetetlen, hogy egyesek mennyire nem tudják elviselni, ha a szembesítik őket a tetteikkel.

- Nem fogok bocsánatot kérni - bökte ki tétován.

- Sajnálom. Nem foglak kényszeríteni - mondta az apja, majd minden további nélkül magára hagyta. Ez rosszabb volt, mintha kényszerítette volna.

Az apjával folytatott rövid párbeszéd az egész esti hangulatára rányomta a bélyegét.  Épp csak annyira, hogy az aznapi gyakorlást kitehette az ablakba.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK (TALÁN)