Születési helye: Okinawa

Születési ideje: 1540. július 4. (nem elírás, ő ezt állítja ^^)

Horoszkópja: Rák

Vércsoportja: A

Magassága: 180 cm

Testsúlya: változó

Szeme színe: kék (kontaktlencse)

Haja színe: változó, most épp fekete

Foglalkozása: énekes, zeneszerző, dalszövegíró, színész, modell, harcművész, producer

Hobbija(i): éjszakai vezetés, karaoke, filmek, harcművészet

Kedvenc idézetünk tőle: (Mami-channak a Diabolos karácsonyi koncertjén) "Majd eladhatod őket a Yahoo aukcióján. A dobkesztyűk egy kicsit használtak, azokat nem fogod tudni eladni, de talán a gitárt megveszik."

Pozitív tulajdonságai: maximalista, munkamániás, vérprofi, tehetséges, intelligens

Negatív tulajdonságai: nagyarcú, ripacskodó, mesterkélt, kíméletlen, lekezelő

Fontosabb színészi szerepek:

Moon Child

Fuurin Kazan

Zenei együttesek:

Malice Mizer

S.K.I.N

GacktJOB

BEVEZETÉS

Elég ciki ezzel kezdeni, de jobb az ilyesmin hamar túl lenni: *blush* Gacktért csak 2008 elején kezdtünk el rajongani. LOOL De halál komolyan. A nevét természetesen mi is hallottuk korábban különböző fórumokon, a fotóival is találkoztunk a neten, de valahogy elintéztük magunk közt úgy, mint másik öt tucat japán idolt: "csinos lányos pofika, semmi több".
Aztán egy napon valaki belinkelte  >ezt< a bizonyos képet az egyik LJ Community-re azzal, hogy "jé, pont olyan, mint Feilong-sama". Ayát ismerve bizonyára nem lepődtök meg azon, hogy másnapra a Fuurin Kazan valamennyi elérhető epizódját letöltötte a netről. ^^ Éjszakákba merülően bámultuk a monitort, mire a végére értünk, a Returner videoklipjét pedig rongyosra néztük, majd egy este mindketten egyszerre sóhajtottunk fel: kész, Gackt-rajongók lettünk. XDD

Eleinte vadul kapálóztunk minden olyan Gackt fotó és videó ellen, ahol nem a Fuurin Kazan promóciós tevékenységét nyomta, és tüntetőleg félrefordítottuk a fejünket, valahányszor belefutottunk egy korábbi, rövidhajas, csajos kinézetű fotójába (a szőke-korszaka Ayát például minduntalan Albert Györgyire emlékeztette LOL). Aztán - ahogy az várható volt - a Gackt-birodalom minket is magába szippantott.

A teljes Gackt-életművet még mindig nem ismerjük behatóan. Gackt zenei pályájának több, mint tíz termékeny évét "behozni" szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, annál is inkább, mert az aktualitásaival is nehéz lépést tartani. A róla szóló ismertető nem a teljesség igényével készült, inkább csak amolyan kedvcsinálónak szánjuk, illetve ezzel kívánunk tisztelegni előtte. Fogadjátok szeretettel ezt a rövid kis ízelítőt. Annak, aki ismeri őt, biztos, hogy nem nyújtunk újat, aki azonban úgy van vele, mint korábban mi voltunk, azoknak talán segít eligazodni a Gackt-birodalomban.^^

A zeneszerző és énekes

Gackt zenei pályafutása valamikor 3 éves korában kezdődött, amikor a szülei beíratták zongorázni. A zongorával néhány évnyi gyakorlás után kölcsönösen megutálták egymást. ^^ Szerencsére ez az utálat nem tartott sokáig, mégis Gackt laza és hanyag zongora-kéztartását figyelve van egy olyan érzésünk, hogy még ma is lázad a kemény gyermekkori zongoraleckék ellen. XDD

Gackt rockzenei pályafutása nem énekesként, még csak nem is billentyűsként, hanem dobosként kezdődött a középiskolában. A zenei pályájának első csúcspontja a Malice Mizer nevű visual key együttes volt, ahol már énekesként jegyezték, de persze akkor is azóta is sokszor nyúl a gitárhoz, a zongorához, és ki tudja még hányféle hangszerhez. Mivel Gacktről a Malice Mizeres korszakában azt sem tudtuk, hogy a világon van, kimaradtunk a kilépését kísérő rajongói csatározásokból és a mocskolódó médiahírverésből. Az ide vezető eseményeket, a döntés hátterét számos legenda övezi. Gackt az önéletrajzában (amiről a későbbiekben még szó lesz) részletesen taglalja a témát (külön fejezetet szentel neki) de olyan homályosan fogalmaz, hogy ember legyen a talpán, aki abból az igazságot kihámozza. Még az sem egyértelmű belőle, hogy a banda tette-e ki a szűrét vagy ő hagyta-e ott őket. Az ellentéteket elsősorban a pénz és a siker személyiségromboló hatására vezeti vissza.

Ebből az időszakból egy zongora-dob duettet ajánlunk a figyelmetekbe. Akárhányszor látjuk, szabályosan tátva marad a szánk (és potyognak a könnyeink). (Megtekinthető itt: Regret - Gackt & Kami Duet)

A Malice Mizerrel történt szakítás után Gackt hamar a japán idolok közt találta magát. Neki szerencsére a zenei tehetsége is megvolt hozzá. Régi rajongói szerint a kezdeti nagyon jó albumok után a magas színvonal - Gackt "ripacskodásainak" előtérbe kerülésével - meredeken zuhanni kezdett. Aztán úgy 2005 körül (Diabolos) újra elindult felfelé, az elmúlt néhány évben pedig újra bebizonyította, hogy igen, még mindig képes újat nyújtani.

A mi fülünkhöz közelebb állnak az utóbbi néhány év dalai (Returner, Jesus, GHOST stb.), mint a régebbiek, de természetesen ez egyéni ízlés kérdése.
Gackt minket valahogy Madonnára emlékeztet: egy munkamániás és megszállott, aki kaméleon módjára mindig képes "színt váltani" (nem a szó pejoratív értelmében!), és újat nyújtani. Jelenlegi háttércsapata, a GacktJOB igazi profikból áll, akiket Gackt családtagjainak tekint, és akik a tűzbe tennék a kezüket érte.
Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy nagyon ritkán szoktunk felfigyelni egy énekes mögött a háttérzenészekre, a GacktJOB-ot viszont imádjuk - majdnem annyira, mint magát Gacktet. Kedvesek, szimpatikusak, ráadásul szeretik a jó zenét és baromi tehetségesek is. Gackt saját elmondása szerint nagyon fontosnak tartja a magas szintű zenei képzettséget. Nem elégszik meg az istenadta tehetséggel, a technikai tudást is számon kéri, ami csakis nagyon kemény, fáradhatatlan gyakorlással érhető el. A zenészeitől ugyanazt várja el, mint saját magától.

Hozzá kell tennünk, hogy Gackt koncertjei nem mentesek az előre kiszámított kultusz és fanservice elemektől (támadói sokszor ezt hozzák fel egyedüli érvként ellene), és bizony sokszor átbillen a mérleg a kultusz oldalára (értsd: megjelent a színpadon Gackt, az Isten). Akit ez nem zavar, az remekül fog szórakozni egy-egy koncertfelvételén, mert tényleg látványos és bravúros. Aki viszont nem tud attól elszakadni, hogy Gackt minden mondata és cselekvése előre eltervezett és a rajongók szájízének megfelelő, az bizonyára csak bosszankodni fog - még akkor is, ha a zene történetesen tetszene.
A videoklipjei egyszerűen szájtátósak.

Hirtelen nem is tudnánk összeszámolni, hány hangszeren láttuk és hallottuk már játszani, nekünk mégis a hangja tetszik a legjobban. Nem tökéletes, de mi nem is ezt keressük benne. Egy "jó hang" kritériuma nálunk az, hogy ha megszólal, akkor is tudod, hogy ő énekel, ha nem ismered a számot. Gacktre ez száz százalékban igaz.

A SZÍNÉSZ

Gackt színészként nem épp istenadta tehetség, de szerencsére ezt tudja is magáról, nem is erőlteti nagyon a dolgot. Időről időre felbukkan filmekben, doramákban, de színészi alakításai közt sem különösebb bravúrt, sem bőrpirító blamázst nem tudnánk kiemelni.

Két legjelentősebb szerepét a Moon Child című filmben és a Fuurin Kazan című nagyszabású japán sorozatban játszotta (részletesen lásd lejjebb), 2008-ban pedig Josh Hartnett oldalán szerepelt egy hollywoodi szuperprodukcióban, a Bunrakuban (egyre kétségesebb, hogy valaha is a mozikba kerül).

Cím: Fuurin Kazan

Sugárzás: 2007. január 7. - 2007. december 16.

Hosszúság: 50 epizód

Besorolás: történelmi dráma

Gackt szerepe: Gackt alakítja a filmben a legendás Nagao Kagetora (ismertebb nevén Uesugi Kenshin) szerepét. Aki ismeri a Mirage of Blaze című animét, annak bizonyára ismerősen cseng ez a név. Uesugi Kenshin (1530-1578) Echigo tartomány daimyója volt. Kenshin Buddhista eszmék szerint élt (a filmsorozatban sosem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy mélyreható vallásfilozófiai eszmecserékbe bocsátkozzon), de világképében emellett remekül megfértek a harc istenének, Bishamontennek az elvei is, így sosem volt szívbajos, ha kardot kellett ragadnia és a seregeit a magasztos cél és a világbéke érdekében a csatamezőre kellett vezetnie.
Kenshint nem véletlenül hívták "Echigo sárkányának". A harcmezőn nem ismert sem félelmet, sem könyörületet. Ellenségei és szövetségesei egyaránt rettegték a nevét.
Gackt színészi képességeiről elég komolyan megoszlanak a vélemények. Íme Uesugi Kenshin három különböző arca ^^:

NAGAO KAGETORA / UESUGI KENSHIN SCREENSHOT - SPOILER!

A sorozat 50 epizódjából kivágott jeleneteket Aya készítette. Klikkeljetek rájuk és bejönnek nagyobban.

Figyelmeztetés: A képek nagyjából sorrendben követik egymást, ezért spoiler lehetséges!

Fuurin Kazan promóciós képek

Ezt a néhány szkennelt képet a Ryuu no Keshin című fotóalbumból válogattuk ki. Klikkeljetek rájuk és bejönnek nagyobban.

Moon Child

Cím: Moon Child

Bemutató: 2003. április 19.

Hosszúság: 120 perc

Besorolás: akció, dráma, sci-fi

Rendhagyó és szókimondó előzetes és kritika Islandtől: Nehéz bármit is írni olyan filmről, amit mindenki fikáz. Az ember lányának már előre bűntudata van, ha egy ilyen "termék" tetszeni mer neki, mert a kritikusok már előre megmondják, hogy akinek ez tetszik az idióta, elvakult fangirl, igénytelen és a tudatos fogyasztói kultúrát hírből sem ismerő szánalmas perclény, aki mindent megeszik, amit az orra elé tesznek. Hogy fogalmazzam meg azt, hogy tetszett, úgy, hogy ne tűnjön ki belőle, hogy ez nekem tetszik? Hát inkább sehogy. Kimondom nyíltan: nekem tetszett.

Korábban egyetlen kritikát sem olvastam róla, csak hallottam itt-ott, hogy gáz. Néhol még a rajongók is elmarasztaló véleménnyel sújtották. A kritikákba azután olvasgattam bele, hogy megnéztem a filmet, mert kíváncsi voltam, hogy mi nem tetszett nekik ennyire. Szeretném elkerülni, hogy csak azt sorolgatom, szerintem miben nincs igazuk, de van itt valami, amit nem hagyhatok szó nélkül: Tudom, hogy a "kritikusok" általában alacsony, kopaszodó balfékek, akiknek nem jutott barátnő, és akiknek az önbecsülése 100%-ban azon alapul, hogy "ők jobban tudják", de talán épp ezért nem kellene lejáratniuk magukat azzal, hogy amiben a "szépfiúk" szépek mernek lenni (értsd: nem abban áll az alakítás, hogy jól elcsúfítják őket a szerep kedvéért), azt alapból gané, nulla, szemét, (idézem: kutyahányadék - ezt kő komolyan leírta egy "kritikus", megtaláljátok itt), amit a primitív rajongóknak csináltak, akik majd visítva fetrengenek a közeli felvételeken és kivillanó köldökökön.

Erre én csak egyet tudok mondani: Fangirl vagyok és nem szégyellem. Igenis megnézek egy filmet CSAK azért, mert a kedvenc "szépfiúm" játszik benne, és ott fogok nyáladzani akkor is, ha maga a film nem tetszik. De el tudom választani magát a filmet attól a ténytől, hogy "jaj, de helyes" benne a főszereplő. Elismerem, ha egy filmet csak azért érdemes megnézni (lásd Gakuen Heaven vagy One Pound Gospel), de attól, hogy egy filmben egy szépfiú történetesen szép, attól még az a film nem feltétlenül értéktelen. Még az is lehet, hogy az illető nem nyújt Oscar-díjas alakítást, de azért Lawrence Olivier és a kutyahányadék közt van még néhány szint, ahol helyet foglalhat. (Sokan be is bizonyítják - ha eddig még nem lennénk benne biztosak - hogy a kisebbségi komplexus beszél belőlük, mert mindezek után még "odaszúrnak" azzal, hogy Gackt egy ötvenéves vénlány buzgalmával próbál jól kinézni. Van egy rossz hírem fiúk: sikerül neki.)

Totálisan elegem van abból, hogy olyan kritikusok tartják agyatlan zombiknak a rajongókat (noha tény, hogy olyan is van köztük, de ez azért elég durva általánosítás), akiknek a feje felett ott ragyog az ő megalapozott, objektív és minden szakmai szempontot számba vevő ítéletük - amit véletlenül sem véleményként, hanem tényként tárnak a nagyérdemű elé. Nem vagyok hajlandó szégyellni magam azért, hogy fangirl vagyok, azért, hogy orrvérzéssel fetrengek egy szép férfi (pláne kettő) láttán, alig várom, hogy kivillanjon a köldökük, és képkivágást készítek minden egyes közeli felvételről, amin szépen látszik minden szál szempillájuk. (És üzenem a kritikusoknak, hogy esélyük sincs a fangirlöknél, mert egy magára valamit is adó fangirl szóba sem áll olyanokkal, mint ők. Bocs, srácok. Utáljátok csak tovább a szépfiúkat.)

Most, hogy ezt tisztáztuk, azért elmondanám, miért is tetszik nekem ez a film.

Először is azért, amit a kritikusok az egyik legnagyobb hibájának tartanak: nem határolják be sztereotipikus műfaji korlátok. Szerintem teljesen jól megfér benne egymás mellett a "vámpíros", a "jakuzás", a "futurisztikus kiábrándulós" és a "friends foreva" téma. Benne van az Interjú a vámpírral melankóliája és a Thelma és Louise feszültsége, amiben végig ott bujkál az elkerülhetetlenül tragikus végkifejlet. Tetszik, hogy nem magyarázza túl a hátteret, ebből adódóan elkerüli a hasonló filmek egyik leggyakoribb hibáját, a belső ellentmondásokat.

A vámpírokat, a film keretét adó szocio-politikai helyzetet adottnak veszi, nem kezdi el magyarázni, hogy mi miért lett így és miért van úgy, ahogy van, de nem is kell. Nagyon tetszik benne a "pánázsiai" íz, a többnyelvű dramaturgia. Ahogy Gackt tanítja a többieknek, miként kell kimondani, a romantic szót... LOL ("Róman... róman...???" -- "...csikkü. Rómancsikkü.") De a legjobban a mondanivalója ragadott meg, mert az én szememben ez minden vámpírtörténet lényege: kibírja-e az emberi lélek a halhatatlanságot; elbírja-e, hogy minden változik, csak ő nem; tud-e szeretni azzal a tudattal, hogy a szeretteit egytől egyig túl fogja élni; és van-e joga "áthozni" bárkit is magához, csak azért, hogy vele maradjon, és vajon képes-e örök élettel megátkozni valakit, akit szeret csak azért, hogy ne veszítse el.

Sokan felhánytorgatják, hogy a film "ugrál", nincsen átvezetés az egymástól időben elkülönülő események közt. Szerintem azért érzik így, mert a cselekményt nézik, holott a film a szereplők kapcsolatáról szól, és ha az egymást követő eseményeket elsősorban ebből a szempontból nézzük, akkor máris megvan a linearitás.

Én úgy látom, hogy az egyes "fejezetek" ennek az öt embernek az egymáshoz való viszonyáról szólnak, annak a fázisait képviselik, és ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy hol vagyunk, mennyi idő telt el, vagy mi történt az idő alatt a világban. (Egy példa: nem tudjuk meg, miként lett Shóból kisfőnök a városban, csak azt tudjuk, hogy a többiekkel való kapcsolatait miként alakították az ide vezető, illetve a jelenlegi események.)

A karakterek szeretetet sugároznak. Ezek az emberek szeretik egymást még akkor is, ha más oldalon állnak, még akkor is, amikor fegyvert szegeznek egymásra, és akkor is, ha évek óta nem is hallottak a másik felől. Az érzelmi viszonyok jó japán szokás szerint kellően összetettek, itt nincs fekete és fehér (leszámítva Gackt ruháit ^^).

Ettől persze még én is látom a film hibáit... illetve inkább úgy mondanám, akad, ami nekem sem tetszik. A "haldoklós" jelenetek például erősen túldimenzionáltak, az akciójelenetek effektektől függetlenül irreálisak (vagy a szereplőknek kellene célzó szemüveg) - de látványosak - és az a beúszó hal... No comment. A legjobban a "vámpíros" jelenetek miatt haragszom. Ne szépítsünk: azok rendesen el lettek cseszve. Teljesen hiányzik belőlük a vérszívás erotikája - bár lehet, hogy épp ez volt a cél.

Gackt szerepe: Tény, hogy nem ez a film a színjátszás csúcsa. Egyikük sem színész, elsősorban nem ezért szeretjük őket. Nem hiszek a "multitalented idol" fogalmában, bár van köztük, aki jó iparos módjára többféle feladatot is meg tud oldani. Abban hiszek, hogy a suszter maradjon a kaptafánál, és nem szeretem, amikor modellek "kipróbálják" magukat a filmiparban, vagy színészek nyergelnek át egy CD erejéig a zenére. Általában nem sül ki belőle semmi jó. Azt viszont tudom, hogy a világnak azon az oldalán ez egyenesen elvárás. Ha valaki befut a zenében, az törvényszerűen fel fog bukkanni egy dorámában, és vica versa. (Mi panaszkodunk? Itt? Ahol a "médiasztárok" könyvei produkálják a legmagasabb eladási számokat?) Ha mindezt észben tartjuk, akkor ezek az alakítások nem is olyan rosszak. Gacktet azért továbbra sem a színészi képességei miatt szeretjük, de azért valahogy megoldotta a feladatot. (Bár be kell látnom, hogy a gesztusai néhol tényleg ripacskodóan elnagyoltak, de egy utcagyerekből lett gengszter miért ne ripacskodhatna?) Szerintem Hyde is korrekt. Annál nem több, de nem is kevesebb.

Szeretném kiemelni, hogy a filmben nincs semmi BL. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám elképzelni Gacktot és Hyde-ot "együtt", és bár a BL fanatikus hívének tartom magam, nem látom, hogy ez a leosztás üvöltene a slash-ért. Valahogy nem. Talán azért nem, mert kettejük közt ott van a "lány", akibe szerintem mindketten szerelmesek.

Ehhez kapcsolódik a kedvenc jelenetem. Egy tragédia után Kei (Hyde) felszívódik, Sho (Gackt) évek múlva találja meg egy börtönben, épp a halálos ítéletére vár (egész más ügyből kifolyólag). Időközben Sho elvette a "lányt" (aki a vámpírba volt szerelmes, és Sho ezt tudja is), gyerekük is született. Sho a beszélőn szinte sírva könyörög a vámpírnak, hogy nézze meg a kislánya fotóját, mert mióta megszületett, folyton arra gondol, hogy bárcsak megismerhetnék egymást. És nem a "rába*ztál, enyém lett a csaj" rátartisággal, hanem a "tudom, hogy te kellettél neki, de azért megpróbálom boldoggá tenni, amennyire tőlem telik" belenyugvással. Szenzációs jelenet. (És a kegyelemdöfés: amikor a lány betegen kezdi elveszteni az emlékezetét, azt hiszi, hogy Sho valójában Kei.)

Aya és Island értékelése: Mi bőgtünk egy jót rajta. Éjszaka nézzétek meg. Nemcsak rajongóknak.

(A fenti ismertetőt korábban már olvashattátok Island LJ-jén.)

MOON CHILD SCREENSHOT - SPOILER!